Március nyolcadika: a nőt felébresztik, meglökik és letapossák

Pont ma ne vezessek naplót, amikor egymást érik a drámák, amikor annyi a jelölésem az észbook-on, és annyi a virág körülöttem, hogy rosszul vagyok már az illatuktól is?

Talán azzal kéne kezdenem, hogy még fel sem ébredtem jóformán, de már csengettek az ajtónál. A szomszéd bácsi volt szemüvegben, és azt mondta, mivel ma március nyolcadika van, szívesen kitisztítaná a cipőmet. Ha nem jut eszembe, hogy holnap nagyobb szükségem lenne rá a favágásnál, még meg is köszönöm neki, s elébe tolom a piszkos lábbelijeimet. De szerencsémre rájöttem, mihez kellene igazán segítség, így vele is közölhettem, azaz időben, nem túl későn, vagyis még mielőtt megfogta volna a fenekemet. Hogy valóban a fenekemre fájt-e a foga, vagy valami másra inkább, nem tudom, mert belé fojtottam a szót azzal, hogy megkérdeztem, benézne-e hozzám holnap egy fejszével. Elsőre azt hiszem, nem értette, mit is akarok tőle pontosan, ezért ismétlésre szorultam, ám ő másodjára is ugyanazzal az üveges szemmel nézett rám, mint korábban. Aztán se szó, se beszéd, kifordult az előszobából, elment. 

Azóta sem jöttem rá, mit vétettem ellene.

Nos, napestig folytathatnám a számbavételt, hisz a boltban, ahová leugrottam kifliért, egy idősebb, de nem túl öreg úriembert kértem meg szépen arra, álljon be a sorba, azt követően, hogy a nagy tolongásban többször  is rálépett a lábamra, pedig csak ketten nézgelődtünk a pultnál. Egészen pontosan: összesen hárman, mert az incidensnél az eladó is jelen volt, ám utólag, amikor a vallomására lett volna szükség, a tanúvallomására, azt állította, hogy ő nem látott semmit. Mármint azt nem látta, ki nyúlta le a felszeletelt sonkát a jégszekrényről. Hiába magyaráztam, hogy én csak egy kiflit szerettem volna vásárolni, nem sonkát, mert nem eszek reggel húst, csak sajtot, ő továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, és arra kényszerített, döntsük el az öreggel, ki tulajdonította el kettőnk közül a felvágottat, mert ha nem, nagy baj lesz. Hát jó, mondtam, és megmutattam neki a szatyromat, amely üres volt. Erre meg azzal vádolt meg, hogy szemtelen vagyok, ez abból is kitűnik, hogy még a nyugdíjasokra sem vagyok tekintettel, lökdösődök, ha kell, ha nem, amely kritikát persze az érintett is megerősítette hazugságaival. 

Kifizettem a sonkát, amely vagy ott volt valamikor, vagy nem volt ott sohasem, és nőiesen eljöttem. Hisz a sajt kifli nélkül is fogyasztható, egymagában pedig még azzal sem fenyeget, hogy elhízik tőle az ember, aminek következtében tényleg nem bír el a hasábfákkal, ráadásul ha fölös kilóival rálép egy nyugdíjas lábujjkára, az napokig zsibongani tud.

Azt hiszem, most kihajítom a virágjaimat, mert már tavalyiak. És különben is: nőktől kaptam.