Nagypénteken két nő, egy hal és egy angyal társaságában

Pollack csak nézegette, nézegette az óriáshalat, álmodozott az ő egyetlen és megértő felesége mellett, álmodozott szótlanul, álmodozott a nagypénteki piacon. Mégsem merte azt mondani, bocsánat, asszonyom, de nekem most egy jó nagy csülök kéne vacsorára, mert azt kívánom. Pedig lepörgette magában nem is egyszer a jelenetet, miként fogja felvilágosítani a drága Rózsát arról, hogy márpedig neki egy emberöltőre elege van a húsvéti halvacsorákból. Az is igaz, egészen konkrétan a lesszebb női kebelre gondolt, nem egyébre, ám ezt még magának sem merte bevallani, nemhogy a nejének. Átfutott az agyán a hal is, persze, de csak a szálka, pikkely és szem nélküli áldozat, amely rózsaszínben és elérhetetlen magasságban lebegett ünnepi énje fölött, akár egy gyöngyvirág illatú, puha testű habos angyalka. Hangsúlyozottan rózsaszínben látta ezt a képet, mert álmainak selyemkeblei csípőmagasságig másvalakit formáltak belőle. Meg is ijedt erre egy picit valódi önmagától, hisz jól tudta, azok a mellek, amelyeket maga elé képzelt, nem Rózsához tartóznak. De aztán rájuk köszönt Piroska teljes életnagyságban, szeplősen-szagosan, ám pici cicikkel, és páratlan városi kecsességgel az orrukba nyomta a halait. Hát ez van, vette tudomásul Pollack, ezen már nem változtathatok. Hal lesz vacsorára. Üveges tekintetű pikkelyes hal hatalmas szálkákkal.