Több nyelv többet nyal

 - nyilván, de nem mindegy, milyen sorrendben

 

Több bajom is van a többnyelvű táblával.

1. Helytelen a sorrend.

2. Megerősítette abbéli meggyőződésemet, hogy az anyaföldemmel bármikor bármi megtörténhet.

3. Sírva fakasztott, mert kiderült, hogy a városnak van Bukarest felőli bejárata (eddig ugyanis ilyenje nem volt).

4. Rádöbbentett, hogy Klapka György szülőházát továbbra is az összeomlás fenyegeti, lévén, hogy falán nem helyeztek el négynyelvű feliratot, csak egy háromszínű (piros-fehér-zöld) szalaggal díszített koszorút. Márpedig az efféle egyoldalú eljárások megengedhetetlenek a tolerancia városában, ahol a műemlék épületeket csak az menti meg a buldózerektől, ha nemzetközi kupit nyitnak meg bennük.

5. Ráeszméltetett, hogy Jenci 1718. évi sörét egy táblacsere nem tette magyarrá, sem osztrákká, inkább bebetonozta spanyolnak, olasznak, németnek, angolnak, franciának, románnak. És elégedjünk meg ennyivel.

6. Hogy az utcai villanyvilágítás sem osztrák-magyar találmány, hanem annál sokkal több: mindenki érdeme, beleértve az errefelé újoncnak számító ukránokat is.

7. Megijesztett, mivel Károly Róbert és törökverő utóda, a János, ezentúl már csak szállóvendégként térhet vissza Hunyadi téri kastélyotthonába. Mint EU-s főbiztos.

8. Felidézte bennem, hogy Bartók már egy évszázaddal ezelőtt hitt a sokszínűség erejében, ám nem a jelenlegi felállás szerintiben, ami az aktuális kurzusnak megfelelően a következőt jelenti: semmit sem tudott a világ népeiről.

9. Elszomorított, hisz a többnyelvű tábla értelmében Bolyai mérnök úr nem volt européer.

10. Megöregített, mivel már csak József Attila apjára tudok gondolni, aki románként magyar temetőben nyugszik, de hogy hol, és mióta, az már sosem fog kiderülni, elvégre: ami nem többnyelvű, s (minimum) nem ökumenikus, az hiteltelen, elavult, ósdi.

S utolsó sorban: mindezt annyiszor fogom magamban elismételni, amíg elhiszem, hogy Petőfit is a multikulturalitás fellegvárában léptette elő őrnaggyá Bem apó.