Kísérlet egy fotográfia elkészítésére

Régi álmom, hogy valaki lefotózzon, amint a hátamon fekszem a virágos mezőn. A vággyal együtt a hát eddig is megvolt, újabban a virágos mező is hozzácsapódott, csupán a fotográfus hiányzott, bár volt róla némi elképzelésem. Le-föl sétálgattam ezért a folyóparton, arra számítva, hogy majd csak találok valakit, aki hasonlít hozzá és elvállalja a feladatot. Ekkor láttam meg a horgászt, akitől megkérdeztem, hajlandó-e.

- Persze, persze, hölgyem, hisz ráérek, hehe. De lenne egy kérésem.

- Igen, tessék. Mi lenne az?

- Lekapom, de csak egy feltétellel. Mondhatom?

- Hát persze, mondja csak bátran.

- Lekapom kiskegyedet, ha készít rólam egy képet a hallal.

- Ez csak természetes.

És ezennel én is beálltam lesállásba, hogy el ne veszítsem a pillanatot, amikor a férfi botján feltűnik a hal. Vártam egy órát, vártam kettőt, hármat, négyet, mígnem aztán ficánkolni kezdett a damil. Ekkor minden megváltozott, mert az illető megpróbálkozott kihúzni a potykát a vízből, a sodrás azonban elvitte a botját. Elvitte a hallal együtt. 

Ha csak a botot vitte volna el, nem lett volna akkora a tragédia, mint amekkora lett. 

Szóval egy másik önkéntes után kellett néznem.

Néhány órás keresgélés után szembe jött velem a napsütötte sétányon egy huszonéves forma srác, jó kopasz, hatalmas csúnya kutyával az oldalán. Gondoltam, teszek egy próbát. Megszólítottam.

- Jaja, megcsinálom, ha maga is csinál rólam egyet Tarral. Adja ide!

Ám miközben oda akartam neki adni a gépet, amint kérte, az eb kirángatta magát a fickó szorításából, hogy teljes erőből nekem ugorjon. Ezt azonban nem engedhettem meg magamnak, inkább nekieredtem az útnak, amilyen gyorsan csak tudtam. A kutya utánam, a kutya után meg a tag világító tarkójával és a gépemmel. Amint így rohantunk egymás után a parton, kiszúrtam a távolban egy sötét foltot, amely minden bizonnyal  hatalmas sebességgel közelített felém, hörögve, morogva, hisz egyre dagadtabb, szőrösebb, hangosabb és négylábú lett. Nos, mi legyen, tétováztam pár percig, de végül az idő szorításában úgy döntöttem, visszafordulok, mert a hátam mögötti dög néhány milliméterrel szimpatikusabbnak látszott a szemköztinél. Mégiscsak. De amint hirtelen irányt váltottam, Tar nagyon megijedhetett, mert azonnal megpördült maga körül, majd pont az ellenkező irányba kezdett el szaladni, fogcsikorgatva, a gazdája felé. Ere már a kopasznak is inába szállhatott a bátorsága, ő is bevette a 180 fokos kanyart, és kezében a gépemmel legelöl kezdett futni, mindnyájunk előtt. 

Azóta is futunk, és vélhetően futni fogunk mindaddig, amíg fel nem tűnik előttünk, az út végén a leghatalmasabb, legveszedelmesebb, legtöbb lábú, legordibálósabb modell mindnyájunk közül.

Őszintén sajnálom, hogy még nem készült el a fotó, amit most meg akartam nektek mutatni.