Hamza hazatért, mert hazavittem, aztán hithagyóvá lettem, nyeltem egyet, és köptem, mert egy legyecske pofátlanul beletörött a szemem fényébe, s véletlenül lenyeltem egy krétát, talán azért, mert megijedtem. De mivel: ami a számon, az a szívemen, kiöklendeztem, kár, hogy csak a falaknak van fülük. A krétával egyébként igazságot szolgáltattam volna, hisz tudják, mire használja a tanuló, amikor már nagyon elege van. Láz adásra. Eszköz híján én az ujjamat vettem igénybe. Elnézést.

Ha létezik társadalmi igazságtétel, és léteznek bátor férfiak a földön, akkor most bizonyítok. 

Mert ez*, a delmagyar.hu fotókollekciója, amelyből - vagyok annyira kedves és udvarias, hogy - egyet itt máris közszemlére bocsátok, egész egyszerűen könnyfakasztó (tudja-e esetleg valaki délen, milyen valláspolitikai színek vannak manapság érvényben Brazíliában?, mert az ott, a háttérben, egy táltos):

*

 

Ezért köszönöm az uraknak a virágot, vagyis köszönöm, hogy miattam ezúttal sem fonnyadt el.

Köszönöm az uraknak a köszönömöket is, a ki nem mondottakat is, mert így legalább senkinek sem lett nedves a tenyere a sok mondókától.

És köszönöm a táltosoknak, hogy még karácsonykor is bent ültek a berényi sarokházban, hogy felkészüljenek a beiktatásra.

Hát köszönöm nekik a felhozatalt és a bőröm bronzát.

De főként ama főnek vagyok holtomig hálás mindezért (de jó neki, hogy nem vagyok haragtartó), aki pont arra a sínre állította a szereplőket, amely épp az ellenkező irányba szállította valamennyiüket. Mindenüvé, csak nem Hamzához, nem Hamza humanizmusához.

A hókuszpókuszok rendkívül gyomorforgatók tudnak lenni, bizony.

De mint jeleztem, a tények megmásíthatatlanok, a kultúrának pedig továbbra is a legjobb otthon.

Bevallottan is utáltam mindig az ateistákat.