Szenq

A hét ötödik napja mindig a legizgalmasabb.

Auréllal már régóta nem foglalkozom. Két éve, hogy elhelyeztem a fiókban. Valamelyikben, a középsőben, talán, családi fotók és születésnapi albumok közé. Most kivettem. Hogy miért éppen most, nem tudom. Megérzésből. Megéreztem, hogy szeretem.

Ránk esteledett. Aurél az ágyneműmre helyezte a csíkos pizsamámat, hiába kértem illedelmesen, tegyen egy kivételt, ne erőszakolja rám. Meleg van, befűtöttem. De ő nem tágított, keményen tartotta magát ahhoz, hogy a személyi jogaim érdekében fel kell vennem, szinte követelte. Aztán a zoknimat, a pöttyös, vasalatlan zoknimat is a párnámra hajtogatta, majd füttyentett kettőt, hogy húzzam fel. Hiába mondtam neki, erre sincs szükség, ő hajthatatlanul ismételgette, hogy zokniban jobban szereti, miközben közösen elszürcsölgettük az esti teánkat.

Aztán elaludtunk.