A nagy háborút és a román falut is lefotózta

COSTICĂ ACSINTE

Az MMO-n elindított cikksorozaton felbuzdulva kezdtem keresgélni a világhálón, folyóiratokban és könyvekben matattam román fotósok után. Így találtam rá Costică Acsinte fényképészmesterre.

Talán szégyellnem kellene, de korábban sosem hallottam erről az emberről. Művésznek nem merem nevezni, bár lehet, hogy a maga korában kiérdemelte volna ezt a címet. Ha mondjuk, jobban odafigyel rá az a társadalom, amelyben működött. Ez persze nem történt meg. Évtizedek múltak el anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna az életművéhez. A jelenben is csak annyi az előrelépés hagyatékának felértékelését illetően, hogy a világháló megnyitotta előtte ezt a lehetőséget. Létesült ugyanis néhány oldal, ahová feltöltötték a képeit. Most már publikusak, tanulmányozhatok, néhányuk nyomtatásban is megjelent.

És mennyire jó, hogy ez így van. Mert egy kulturálisan számunkra idegen, távoli világról nyújtanak olyan információkat, amelyhez egyébként nem férnénk hozzá. Erről a világról ugyanis nem készültek sem megbízható felmérések, sem szavahihető elemzések, sem akkor, sem manapság. Ez a világ már létrejöttének pillanatában bezárta magát a Balkánba, s nagyon úgy néz ki, hogy tökéletesen érzi ott magát. 

Acsinte fotói mindenesetre képet adnak a hetven-nyolcvan év előtti Románia déli részén élők életmódjáról, életkörülményeiről. Bizonyos értelemben egy sokat ígérő, hatalmas dokumentációs anyaggal állunk szemben. Ami igazán elszomorító ezzel kapcsolatban, hogy az alapos vizsgálat szándékával, elhatározásával valószínűleg senki sem fog hozzányúlni. Ennek mi is csak a vesztesei lehetünk, akárhogyan is nézzük.

Mindenesetre sorozatával, ha mást eddig még nem is, azt már elérte, hogy előítéleteket bontott le. A sokszor szarkazmusba hajló realista megközelítésével hatása jobb annál, mint amire indulásból számíthatunk. Fotográfiáiról olyan személyek tekintenek ránk, akik ugyanúgy néztek ki, ugyanúgy ünnepeltek, viselkednek, reménykednek, mint kisvárosi elődeink. Talán csak az arcberendezésük, a bőr- és hajszínük különbözik a felmenőinkétől. Kicsit utánanéztem annak is, pontosan hol, milyen környezetben készültek a felvételek. Abból a közegből nyilván azok mozdultak be a kamera elé, akik meg tudták fizetni a gépész munkáját. A módosabbak. Azok, akik még ha ritkán is, de kiléptek ősi fészkükből, hogy végigsétáljanak Bukarest főutcáján, ahol azért mégis csak találkozhattak a modernizmus foszlányaival, a párizsi flanccal. A legszegényebbekről, a legszerencsétlenebbekről, a nyomorgó, írni-olvasni nem tudó tömegről sajnos nem értesülünk fotóiról.

Costică Acsinte, civil nevén Constantin Axinte 1897-ben született egy Ialomița megyei faluban. Pilotának tanult Bukarest mellett, Cotroceniben, de oklevelet nem szerzett. Az első világháborúba önkéntes harctéri fotósnak jelentkezett. Feladatai közé tartozott például a repülősök által készített felvételek előhívása, beleértve a franciáktól és az oroszoktól kapott anyagot is. Munkásságának ezt az időszakát egy önálló album foglalja össze: ebbe 327 fényképet válogatott be, amit jegyzetek, vázlatok, rajzok és újságkivágatok egészítenek ki.

Tovább... (galériával)

A társadalomkutatás fotódokumentumai

Létezik egy hely Bukarestben, amely nemcsak, hogy az ország egyik legkorszerűbb közgyűjteménye, hanem valóságos paradicsoma (is lehetne) a társadalomkutatónak.

Adataink ugyan nincsenek arról, hány magyar etnográfus járt már kutatóúton a román fővárosban, de feltételezzük, hogy nem túlságosan sok. A helyszín nem kellemes, a nyugati kultúrkörben nevelkedettek számára szokatlan is, sőt, néhány napig biztosan elviselhetetlen, de talán túlélhető a kaland annak tudatában, hogy páratlan forrásokkal szolgálhat a néprajzosnak, például.

Tovább...

Állatmese

(...) Telt-múlt az idő, többnyire nehéz munkával, amíg el nem jöve az 1906. esztendő, az énekkar megalapításának 25. évfordulója. Ennek alkalmából a tanító olyan jubileumi ünnepséget szervezett, amilyet a falu még nem látott. A helyi tradícióknak megfelelően meghívott hét kórust a környező településekről, és mindeniket nemzeti zászlókkal várta a falu határában. Ott bontották ki a lobogókat, amelyek alatt vendégváró dalokat énekeltek. Maga a ceremónia az iskola előtti téren zajlott, ahol verseket szavaltak, szónokoltak, zenéltek. Befejezésül, az összejövetel mintegy megkoronázásaként az egyesített karok, közel hétszáz főnyien, előadták az Ébredj fel, ó román! kezdetű melódiát a szabad ég alatt. Izmos, sokat próbált férfiak, Krassó-völgyének lakói, akik talán még sosem találkoztak, most barátin összeölelkeztek, napsütötte arcukon könnyek csillantak meg a meghatódottságtól. A tiszteletre méltó esperes, akinek hófehér fürtök omlottak a vállaira, s aki több kemény évet raboskodott a szegedi börtönben, hangosan zokogott, de a vendégségbe érkezett értelmiségiek is elveszítették hidegvérüket. Pau mester, éppúgy mint a kórustagok zöme, a torkában érezte dobogni szívét, aminek tulajdoníthatóan a himnusz már-már szertefoszlani látszott a totális elérzékenyüléstől, ám a tanító fékezhetetlen ereje mindenek felett győzedelmeskedett, így a közös fohász fogadalommal zárult:

Inkább elesünk a csatában, a teljes dicsőségben,

Mintsem újból rabok legyünk a mi ősi hazánkban.

Az általános görcsnek volt ez a jele, s annak a jóslatnak, hogy nem létezik már az a hatalom, amely egyben tarthatná a Monarchia alárendelt népeit, akik megértek a szabadságra.

A jubileumnak volt egy másik jelentősége is. Főpróbája volt a krassóiaknak arra vonatkozóan, hogy felmenjenek Bukarestbe, s ott részt vegyenek a nagy Kiállításon. Merthogy Braia apó oda is elvitte a kórusát. És a krassóiak ott sem szégyenültek meg, amiként másutt sem. Hazahozták a Díszoklevelet, az Aranyérmet és a Királyi Emlékplakettet. Pau mesternek és a kórustagoknak tehát beteljesülhetett az egyik álma. 

Visszatértük után még jobban megerősítették soraikat. A nemzeti többség nemzeti egységgé minősült. Amikor megválasztották a Nemzeti Párt jelöltjét, falujuk a Bánság Oroszlánja jelzőt is kiérdemelte. Tanítójuk ekkor állt a helyzet magaslatán. Az államhatalom azonban csöppet sem nézte jó szemmel a történteket. Elküldte rájuk kémjeit és ellenőreit, hogy elvégezzék a szükséges tisztogatást. Ők fogták el a Tanítót is:

- A maga diákjai nem tudnak magyarul társalogni!

A tanító megértette, hogy mindennek vége, s kitört belőle a krassói: 

- Hát jó, inspektor uraim, kivel társaloghatnának itt magyarul az én tanítványaim, a libákkal, a disznókkal és a marhákkal, akikre vigyáznak?  

Az inspektor nem méltatta válaszra a kérdést. Annál inkább a birodalmiak, amikor a tanítót eltávolították a tanügyből. Erejének teljében, négy gyermek apjaként. 

...A fenti sorokat nem azért vetettem papírra, hogy ne merüljenek feledésbe Braia tanító szavai. Hisz ezt a tanítót nem is Braianak hívják. Az ő neve Liuba, Linţa, Bogdan, Alexandrescu, Novacovici, Molin, Drăgulescu, Creţu, vagy akármelyik másik olyan név, amit tanító visel a Krassó-völgyében. Mivel ez a tanító nem csupán egy izolált száj, pofa, hanem a vidék társadalmi jelensége volt: tudniillik pont ezek a szellemi vezetők avatták a Krassó-völgyét a Bánság büszkeségévé. 

Virgil Birou: Dascălu (hd fordításában)