Történelmi leckét tartott fiúknak Koncz Zsuzsa

Tündérországból a Vadvilágon át vezette vissza 1956-ig rajongóit az énekesnő

Teltház előtt énekelt első ízben Gyula városában Koncz Zsuzsa május 2-án, kedd este. Az énekesnőt és zenészeit a publikum vastapssal, állva és sárgarózsa-csokrokkal ünnepelte a Vadvilág lemezbemutató koncertjén.

Sírva vigadt a magyar Koncz Zsuzsa első gyulai fellépésén. A Kossuth-díjas előadóművész immár közel fél évszázada tart történelmi leckét gyönyörű énekhangján a magyar embereknek, városunkban azonban még nem járt. Abban bízva állt ezért színpadra, hogy a viharsarki közönség bizonyára még megismeri: korunk flitteres farmernadrágjában éppúgy, mint az 1960-as, 1970-es éveket idéző miniszoknyában. A publikum megértette üzenetét, és ezt jóízű nevetéssel jelezte. Így indult és bonyolódott a kedd esti koncert.

Koncz Zsuzsa ezúttal sem igyekezett sorok közé rejteni kemény bírálatait. Élcességén csak valamelyest enyhített, hogy elsősorban saját magával szemben gyakorolt kritikát. Mint mondta, büszkén vállalja korát, vállalja temérdek megjelent lemezét, és mindazokat a szövegeket és dalokat, amelyek a mindenkori társadalom elé tartanak tükröt.

Közel négyszáz fős rajongótáborával kórust alkotva kanyarodott vissza többször is a múltba, amely talán nem is annyira volt jó, sem szép, mint amilyennek látni szeretnénk. Beszélt és énekelt a kivándorlásról, az emigráció vissza-visszatérő fájdalmairól, a józsefvárosi Kárpáthyék Amerikába szakadt leányáról és kedvenc cukrászdájáról, az első szerelem csalódásait megszépítő harminchárom „stefániáról”, a mérges öreg királyról, Tündérország keserűségeiről, a Vadvilág című albumról, és mindarról, amit zenésztársaival közösen 1969 óta megfogalmaztak.

Tarsolyából tehát mind az új, mind a régi és a nagyon régi slágerek előkerültek, amelyek egyöntetűen arról szólnak, hogy sosem tudott, de nem is akart más lenni, mint amilyen valójában. Hogy nem csupán egy élettelen, érzéketlen tárgy, amely kibérelhető. Költői strófákkal alátámasztva igazolta, igenis érdekli, mi van velünk. Megmutatta, határozott elképzelése van afelől, milyennek kéne lennie a világnak, meg arról is, milyen lehetne. És értekezett az emberiségről, amelyről fiatalon még azt hitték, ők majd megváltoztatják.

Ötven év elmúltával Koncz Zsuzsa ennyivel maradt: az édesanyák tanító-óvó szavaival, az apák intelmeivel, és a reménnyel, hogy egyszer majd csak jobb lesz mindenkinek.

Ebben a kegyetlen szembenézésben Koncz Zsuzsa négy férfiban talált méltó társra az Erkel Ferenc Művelődési Központ színháztermében. Závodi Gábor billentyűs hangszereken, Maróthy Zoltán gitáron, Lengyelfi Miklós basszusgitáron, Tiba Sándor ütősökön segítette önismereti kísérletében. Ötödikként, égi muzsikusként Cipő erősítette az együttest. Ezen az esten róla, és a mennyei csapat többi tagjáról is megemlékeztek.

Tovább... (galériával)

Dépendance

Szerelmem!*

Elutaztunk Gyulára, de sajnos nagyon rossz időnk lett, úgyhogy miután leszálltunk a vonatról, megkerestük a szállodánkat, és egész éjjel a szobában búsultunk az eső és a hideg miatt. Ne is mondjam, ennél több is kijutott nekünk a jóból. Hogy mivel folytatódott? Na most leírom. Bejött ugyan a szobalány begyújtani, aminek folyományaként pattogott is szépen a tűz a kemencében, de a helyiséget ez a néhány kis láng nem tudta átmelegíteni. Arra kényszerültünk, hogy a kandalló közvetlen közelébe húzódjunk, mert csak ott éreztük valamennyire kényelemben magunkat.

Szóval egész éjjel a tűzhely mellett ültünk, mert az ágy a szoba másik oldalán volt. G. olvasott, én többnyire a veled töltött órákat éltem át újra és újra gondolatban.

Reggel, még a hajnali órában gyorsan rendbe szedtük magunkat (még G. is megijedt önmagától, amikor belenézett a tükörbe), kerestünk egy kávéházat, hogy megreggelizzünk. Persze ez sem ment simán. Először is nem akartak kiengedni a hotelből ilyen korán. Aztán nem akartak beengedni sehova sem, mert Gyulán az a szokás, hogy csak nyolckor nyitnak ki a vendéglátók. Nem volt mit tennünk, bolyongtunk a pocsolyás utcákon a bundáinkban. Értelme nem volt, mert túl sokat nem láttam a rengeteg gyönyörűségből, annyira fáztam, és annyira zuhogott. Futólag jutott eszembe, hogy milyen finomat tudnék főzni, ha lenne hol, min. De gyorsan tovasiklottam e szellemi kitérőn, mert pihenni, aludni ezerszer jobb lett volna akkor! Fáradt voltam, és kimerült. Ám te ott is folyton az eszemben motoszkáltál. Manuszom, ez már dépendance!

Végül mégiscsak este lett, mire visszaértünk a szálláshelyünkre. A portás persze ismét biztosított bennünket afelől, hogy mire megvacsorázunk az étteremben (csak ő tudja, melyikre gondolt), meleg lesz a szobában (a 666-ban laktunk!).

Így is történt! G. azonnal vetkőzni kezdett, én viszont tapintatból és tapasztalatból végigfogdostam az összes dagadó párnát, finom takarót, és megborzadtam: csupa nyirok volt minden. Oda is szóltam G.-nek, hogy azonnal öltözzön fel, mert itt súlyos gondok vannak. Ő azonban nem hallgatott rám, magára húzta a dunyhát, és a következő pillanatban már horkolt is. És ezt tette egész reggelig! Mindegy, odatoltam a foteleket a kandallóhoz, amiben ropogott valami, az egyikre ráterítettem az ágyneműmet (csak úgy gőzölgőt a nedvességtől!), a másikba beleültem én, és amíg ő álmodozott, ismét veled foglalkozhattam.

Másnap igyekeztünk elhagyni ezt a jégvermet, nem is fizettük ki, amit kellett, csak az összeg felét.

A többivel meg voltam elégedve.

Ha együtt megyünk, te meg én, ez nem fordult volna elő!

Tovább...

Meddig cipeljük még a hullát a hátunkon?

Csernus doki át- és rávilágított

Vele beszélgettek közel két órán át a párkapcsolatokról.

Végül szinte mindenki avval távozott, hogy holnaptól boldogabbá teszi az életét.

Tovább...

Napot lopni

Édes, drága egyetlenem!

Holnap lesz egy hete, hogy elmentetek. Levelet még mindig nem kaptam, se tőled, se a többitől. Miért nem írtál? Nem volt időd, vagy miért nem? Mamádtól is már kérdeztem, hogy neki írtál-e. Neki bizony igen!, nekem meg nem. Megértelek, az otthon fontosabb, de azért rám is gondolhatnál. Én még mindig nem dolgozom sehol, csak lopom a napot. Kérlek, tájékoztass részletesen arról, hogy milyen az a kulimunka, mennyi az órabér, a vidék, az élet, a koszt, hogy van-e mit ennetek. Ám főleg az érdekel, neked van-e mit. Szeretnék ott lenni, veled lenni, de 

tovább...

Edith és Piaf a Gyulai Várszínház Kamaratermében

Kaptunk egy őrült darabot, amelyben minden a helyén volt. És átélhettünk több olyan élethelyzetet, amely eléggé zilált és drámai ahhoz, hogy a mindennapjait ellenvetés nélkül elfogadó vidéki közönséget felrázza és zavarba hozza.

De vajon érti-e már a közös emlékezet archívumából előhozott üzenetet a mai színházlátogató? S annak fényében értelmezi-e, hogy Pataki Éva olyan darabot írt mindnyájunkról, amely mindenkihez szól. Színműje hétköznapi nyelven villant fel érthető jelenségeket, de nem a kisemmizett városi cselédlány, sem pedig az öngyilkosságba menekülő falusi tanítónő sorsán át, hanem két átlagon felüli díva életpályája által. Igazolja, hogy látványosan csupán lentről indulva lehet nyerni, súlyosat bukni pedig csak odafentről.

Az Edith és Marlene társadalmi mű. És modern. Akkor született, amikor a nők történelmi szerepét boncolgató hazai gender-tanulmányok épphogy csak bontogatni kezdték szárnyaikat. Mert hát miért is lett volna érdekes, okító jellegű s elgondolkodtató több évtizeddel ezelőtt, a szocialista munkásnő hőskorszakában két ultrazüllött énekesnő felemelkedése és bukása? Két tehetséges ringyóé, akiket a kapitalista világ tett olyanná, amilyenné? Az értelmetlen korlátok közé szorított, agymosott, uniformizált gépember mindezt csak megbélyegezhette.

A darabnak egyetlen kiemelkedő figurája van, és ez nem a szőke bombázó, Marlene Dietrich (Nagy-Kálózy Eszter), aki búgó beszédhangjával annak idején katonák ezreit ringatta bele a rózsaszín álomvilágba, hanem a kis szürke veréb, a semmitmondó, sápadt Piaf (Botos Éva), akit Franciaországban még szépnek tartottak, Amerikában már nem. Mégis, élve természet adta szabadságjogaikkal, kiszabadulva a butító sablonok fogságából, a ránk erőszakolt, feszített kötöttségekből felfedeztek benne valamit, ami többet ért Marlene hosszú lábainál. És ez teszi igazán izgalmassá Pataki Éva megfogalmazását. A hangsúly, amely értékeltolódást, mentalitásbeli különbséget jelez, amely azt a közhelyet nyomatékosítja, hogy ne a külsőségeket nézzük, figyeljünk inkább a hangra, a belsőre is. Marlene egy okos szemfényvesztés, műnő műfogsorral, műhajjal, germán rendezettség, fegyelem, kimért alkoholizmus és célzatos bujaság. Egy teljes vagyon, kékharisnya és angyal. Kék angyal. Piaf csupán nagy szem, nagy száj. Piaf meglát és kimond. Rendezetlenség, káosz, abszolút szerelem, hús-vér ember. Annyira nő, annyira érző, mezítlábas fehérnép, hogy szinte törvényszerű, amikor körbenéz a háború sújtotta tapsoló, őrjöngő tömegen, és kijelenti: fejenként fél kilónyi az arany és a rúzs, hol itt a szegénység?

Tovább...

Állatmese

(...) Telt-múlt az idő, többnyire nehéz munkával, amíg el nem jöve az 1906. esztendő, az énekkar megalapításának 25. évfordulója. Ennek alkalmából a tanító olyan jubileumi ünnepséget szervezett, amilyet a falu még nem látott. A helyi tradícióknak megfelelően meghívott hét kórust a környező településekről, és mindeniket nemzeti zászlókkal várta a falu határában. Ott bontották ki a lobogókat, amelyek alatt vendégváró dalokat énekeltek. Maga a ceremónia az iskola előtti téren zajlott, ahol verseket szavaltak, szónokoltak, zenéltek. Befejezésül, az összejövetel mintegy megkoronázásaként az egyesített karok, közel hétszáz főnyien, előadták az Ébredj fel, ó román! kezdetű melódiát a szabad ég alatt. Izmos, sokat próbált férfiak, Krassó-völgyének lakói, akik talán még sosem találkoztak, most barátin összeölelkeztek, napsütötte arcukon könnyek csillantak meg a meghatódottságtól. A tiszteletre méltó esperes, akinek hófehér fürtök omlottak a vállaira, s aki több kemény évet raboskodott a szegedi börtönben, hangosan zokogott, de a vendégségbe érkezett értelmiségiek is elveszítették hidegvérüket. Pau mester, éppúgy mint a kórustagok zöme, a torkában érezte dobogni szívét, aminek tulajdoníthatóan a himnusz már-már szertefoszlani látszott a totális elérzékenyüléstől, ám a tanító fékezhetetlen ereje mindenek felett győzedelmeskedett, így a közös fohász fogadalommal zárult:

Inkább elesünk a csatában, a teljes dicsőségben,

Mintsem újból rabok legyünk a mi ősi hazánkban.

Az általános görcsnek volt ez a jele, s annak a jóslatnak, hogy nem létezik már az a hatalom, amely egyben tarthatná a Monarchia alárendelt népeit, akik megértek a szabadságra.

A jubileumnak volt egy másik jelentősége is. Főpróbája volt a krassóiaknak arra vonatkozóan, hogy felmenjenek Bukarestbe, s ott részt vegyenek a nagy Kiállításon. Merthogy Braia apó oda is elvitte a kórusát. És a krassóiak ott sem szégyenültek meg, amiként másutt sem. Hazahozták a Díszoklevelet, az Aranyérmet és a Királyi Emlékplakettet. Pau mesternek és a kórustagoknak tehát beteljesülhetett az egyik álma. 

Visszatértük után még jobban megerősítették soraikat. A nemzeti többség nemzeti egységgé minősült. Amikor megválasztották a Nemzeti Párt jelöltjét, falujuk a Bánság Oroszlánja jelzőt is kiérdemelte. Tanítójuk ekkor állt a helyzet magaslatán. Az államhatalom azonban csöppet sem nézte jó szemmel a történteket. Elküldte rájuk kémjeit és ellenőreit, hogy elvégezzék a szükséges tisztogatást. Ők fogták el a Tanítót is:

- A maga diákjai nem tudnak magyarul társalogni!

A tanító megértette, hogy mindennek vége, s kitört belőle a krassói: 

- Hát jó, inspektor uraim, kivel társaloghatnának itt magyarul az én tanítványaim, a libákkal, a disznókkal és a marhákkal, akikre vigyáznak?  

Az inspektor nem méltatta válaszra a kérdést. Annál inkább a birodalmiak, amikor a tanítót eltávolították a tanügyből. Erejének teljében, négy gyermek apjaként. 

...A fenti sorokat nem azért vetettem papírra, hogy ne merüljenek feledésbe Braia tanító szavai. Hisz ezt a tanítót nem is Braianak hívják. Az ő neve Liuba, Linţa, Bogdan, Alexandrescu, Novacovici, Molin, Drăgulescu, Creţu, vagy akármelyik másik olyan név, amit tanító visel a Krassó-völgyében. Mivel ez a tanító nem csupán egy izolált száj, pofa, hanem a vidék társadalmi jelensége volt: tudniillik pont ezek a szellemi vezetők avatták a Krassó-völgyét a Bánság büszkeségévé. 

Virgil Birou: Dascălu (hd fordításában)