Keresem a kenyeremet

„Édes jó istenkém, te, aki annyi szegény embert teremtettél. Te aztán tudod. A szegénység nem szégyen, de nem is dicsőség. Akkora kunszt lenne, hogy ide pöttyentenél egy kis vagyonkát. Egy csodával több vagy kevesebb gondold meg. Az isten is teveled.”

Sáros bakancsával nagyokat rúgott a rozsdás szemeteskukába, ténykedésétől ébredezni kezdett a városnegyed, kivirágoztak a betonfalak. A nyikorgó, visító, rozoga konténerből gurulni kezdtek kifelé a rothadt paradicsomok, a szétmállott paprikák, a halszagú konzervdobozok, miegyebek, a csótányok pedig fejvesztve menekültek a helyszínről, besurrantak a sötét pincékbe. A hajnali csörömpölésre szenzációra éhes unatkozókkal teltek meg a tömbházablakok, a nézelődők egyike-másika közérdeket és jó erkölcsöt sértően szórta átkait a lázadóra. Néhány perccel később a hajléktalanból már csupán két égnek álló láb maradt a láthatáron, őfelsége ugyanis belevetette magát a hulladékfaló vasbödönbe.

„Mindegy lenne, bármit is mondok,

Úgyis helyesel a nép.

Ha gazdag lennék, rögtön bölcs lennék.

Lennék én gazdag, mindig templomban ülnék,

És nem a kocsi tetején.

A tejfelt, túrót hordja helyettem más.

Szétosztok finom májat, jó puha barcheszt,

Mindig az ünnep idején.

Jöjjetek csak, nyitva lesz a ház.”

Tippeltem: az ipse feltételezhetően ehető ételmaradékokat, díszes asztalokról lehullott morzsákat keresgél a formátlan kortárs műalkotásban, csecsemők által kiköpött kenyérhéj, gyomorbántalmakat okozó tojáshéj után matat a mocskos tárolóban. Végignéztem, amint lapátszerű tenyerével alaposan összemixeli a láda tatalmát, és kivártam, amíg guberálását megkönnyítendő torkaszakadtából elénekli a nászindulót. Nótázásából arra következtettem, hogy az egykoron ígéretesnek tűnt házasság döntötte ekkora nyomorba, egyedüllétbe. Patkányillatú zubbonyán még a hajdani menyasszonyi csokor legemlékezetesebb rózsaszálának maradványait is felfedeztem.

„Látom már tollal, tüllel pici feleségem,

Ó, az a moszkvai sikk.

Illeg-billeg, libben a szoknya rajt.

Bársonyban térül-fordul, úgy süti nékem

A töltött libanyakat majd.

S képzeljék: ő fogyókúrát tart.”

Öltönyén a virág valamikor színtiszta lehetett, akár a bőrével egyetlen masszát alkotó idejétmúlt inge, ám nyomora mára mindkét tartozékára rányomta hitvány bélyegét. Bizonyos értelemben kiegészítői valamikor olyanok lehettek, mint a hétköznapjai... Mindannyiunk hétköznapjai. Mert fenségének nappalai s éjszakái, amiként azt megtapasztalhattam, mostanság igen színesek, izgalmasak és mozgalmasak, de jó neki!, jaha diha dajdl diga diga diha dajdl, a semmittevés egészen távol áll tőle, messze, nagyon messze. Márpedig ha ekkora lendülettel, jókedvvel üzemel, tesz-vesz és muzsikál, élvezettel, frissen vesz részt a züllött földgolyóbis fenntartásában, egyensúlyának, harmóniájának megőrzésében, kétségkívül packázik is.

Tudtam, nem makulátlan. De az erő, amellyel önfeledt életigenlése, vidámsága s boldogsága, a világmindenség urával szembeni szelídsége s alázatossága a szívembe hasított, arra kényszerített, hogy kívánni kezdjem minden porcikámmal. Eggyé akartam forrni vele, beleköltözni rongyos testébe, aranyos lelkébe.

„Mindegy lenne, bármit is mondok,

Úgyis helyesel a nép.

Ha gazdag lennék, rögtön bölcs lennék.

Lennék én gazdag, mindig templomban ülnék,

És nem a kocsi tetején.

A tejfelt, túrót hordja helyettem más.

Szétosztok finom májat, jó puha barcheszt,

Mindig az ünnep idején.

Jöjjetek csak, nyitva lesz a ház.”

Végül ő lett az életem.