Sirok

Végvárak világa: Sirok, erődrom (2010. július)

Alapvetően megnyugtató hírnek tartom, hogy 2011-ben megnyílhat a Végvárak világa elnevezésű barlangvár és turisztikai központ Sirokon. A fejlesztési tervet a védmű vagyonkezelője, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága dolgozta ki, majd 320 millió forint támogatást nyert az Új Magyarország Fejlesztési Terv Észak-Magyarországi Operatív Programjának pályázatán.

Már csak azért is örvendek ennek a bejelentésnek, mert hazánk legszebb fekvésű erődjével kár volt eddig nem foglalkozni, nem törődni, megóvására pénzt és önfeláldozást nem keresni, nem szentelni (tisztelet a kivételnek, Kovács Béla régésznek, aki sok-sok évvel ezelőtt még azt is előhívta a föld alól, aminek az előbányászása teljesen reménytelennek látszott).

Jó, mondjam ki végre: a siroki turistacsalogató objektum ma csupán egy elhanyagolt, de gyönyörű antik rom- és sziklafolyosó-komplexum. Félelmetes is, hisz ha nem ügyelsz, egy-kettő lepottyansz a meredek dombról, amely 300 méteres magassága ellenére szinte már hegy, hisz annak mutatja magát, korlátlan párkányairól pedig kedvező időjárás esetén egészen a Tátráig ellátsz. Hasonlóan kellemes, csodás kilátással eddig még nem találkoztam, bár bejártam már jó néhány épített történelmi örökséget határon innen és túl. A község fölé emelkedő hadi szállást amúgy a 13. században az Aba nembeli Borh-Bodonok emelték, ám Eger 1596. évi eleste után a védők elmenekültek innen, így a várba tánclépésben költözhettek be a törökök. Kivonulásuk után a hajlék lakatlan maradt, főként megközelíthetetlensége miatt.

Barlangvárnak szánják

Ma autóparkoló fogadja a falu felől érkező csúcsra törőket, eléggé sikertelenül, hisz akadnak, akik még azt a pár száz métert sem képesek gyalog megtenni, amely aszfaltozott, könnyen járható erdei utat jelent, inkább dühösen, becsapottan visszafordulnak. Tény, hogy a gondatlan természetjáró vizet csak akkor lát odafent, ha megnyitja a tűzoltócsapot, vagy megerednek az égi csatornák. Először is meg kéne ezért értetni a népekkel, hogy ez a középkori sötétség a siroki útvonal vadromantikájához tartózik (adjunk hát inkább hálát érte, ameddig van), éppúgy, mint az az életveszélyes fa- s kőlépcsőzuhatag, amelyen közlekedned kell a vár emeletei között, ha látni is akarsz valamit a múlt eme hagyatékából. Másodsorban nem lenne hasztalan a lelkükre kötni: ne legyenek annyira nyafkák, húzzák ki magukat, feszítsék meg a vénáikat, és akkor majd élvezni is fogják a várfalmaradványra kitűzött nemzeti lobogó mellől a helyi mongol dalnok déli énekét, vagy a szintén helybéli indián törzsfőnök reklámsátrát, no meg a hozzá kapcsolódó napi történeteket – és mindezt élőben.

Sirok tehát szinte minden tekintetben megfelel a kevés pénzből nyaralni szándékozóknak, a mászkálós kultúrbuziknak, hisz maga a község is elég gondozott, van néhány étterme, sörözője, lova s vendégszobája… Kell ennél több a rövid távú boldogsághoz?

Nem kell.