Iskola, iskola állomás

Nem emlékszem, hogy valaha is fütyörészve mentem volna suliba. Igen, ettől egészen eltérő archív képek kezdenek gyötörni, ha az utcán véletlenül belebotlok egy iskolának nevezett zárkába. Önmagam szellemi egészsége érdekében ezért általában úgy tervezem meg az útvonalamat, hogy messze elkerüljem azt az intézményt, amely számomra mindig is inkább volt intézet, mint bármi más, például szórakozóhely, második otthon, személyiség-fejlesztő műhely. Nem döbbenek meg tehát azon, hogy a felfelé ívelő testi-lelki erősödésében megzavart diákság néhanapján tömegmészárlás helyszínéül választja a diplomás oktatók és egyéb emberfajták által terrorizált zughivatalt.

És higgyék el, most semmivel sem jobb nekem, mint gyermekkoromban, amikor rám erőltették a csúf komcsi egyenzubbonyt, amelyhez csak póráz nem tartózott, és spanyolcsizma. A rémképek, amelyekről beszéltem, naponta szembe jönnek velem. Élőben, nem csupán emlékfoszlányként. Mert jó dolgomban egy belvárosi családi házban lakom, ablakomból pedig egyenesen rálátok az „általános” bejáratára, amelyet már az első napon ki kellett támasztani, nehogy maga alá temessen bárkit is. Noha nem zárom ki, hogy ez hamarosan be fog következni. S ha eme rossz érzésem beigazolódik, és az el nem követett óvintézkedések ellenére megtörténik a tragédia, ne csodálkozzon senki, ne jöjjön hozzám nyilatkozatért, mert nem fogok vele szóba állni. Sőt.

A bejárat ekként fest (pedig még csak negyedike, tehát jóformán még ki-beszaladgálni, focizni sem kezdtek el a lurkók):

És ez még semmi. Mert az intézetnek van egy elülső portája is, amelynek azon kívül, hogy ülőhelyet és tetőt garantál az őrnek, semmi egyéb funkciója nincs. Vagy tévedek? Előfordulhat, hogy a biztonságos kapu a tanári karnak biztosít csak biztonságos behatolást. A tanuló vessen magára, a tanuló maradjon analfabéta, s majd legyen munkanélküli, állami kitartott, illetve nyomorék, ha kifogásai vannak, ha túléli a terrorcselekményt… Ám ha ez így igaz, haragom még nagyobb lesz, hisz a nyári vakáció hosszú volt, a bumfordi tanácsnokok pedig körmondatokban vitáztak arról, mennyire fel fogják újítani a turistákat a városuktól elrettentő ingatlant, a koronás Nagytemplommal szembenit, amely nevezetesen az apácáké s az anyaszentegyházé volt a régi szép időkben. De csak volt, éppen úgy, ahogyan a világegyetem értékbányája Krisztus urunk születésekor. A végetlen szünidők és a határtalan semmittevés közepette ugyanis a jók (fogalmak, tárgyak, viselkedési formák és illetők) mind megszöktek a földgolyóbisról.

Minap egy előléptetett mindentudó tanár hölgy magyarázta a pedagógusok bizonyítványát a televízióban, amelyet egyre jobban megvetek. A hazugságvizsgáló műsoroknál kevésbé csak a szószátyár nőket kedvelem, akik felőlem anyák is lehetnek, idősek is, betegek is, de ne legyenek gyermek- és ifjúságellenesek, mert akkor csak átnézni tudok rajtuk, megbocsátani nekik soha. A nézők bosszantására szerepeltetett szépasszony logikusan és rafináltan felépített mellébeszéléséből egyébként kivettem, hogy őméltósága valószínűleg csak szemellenzővel, füldugóval és autóval közlekedik, és kizárólag Budapesten, bár nem budapesti, az biztos, csupán kormánypárti, de még ez sem mérvadó. A mérvadó az ő esetében az, amit mondott. Azt mondta ugyanis, hogy a diákokat egész nap bent kéne tartani az oskolában. Ennél többet talán nem is közölt, hiába dumált egyhuzamban. Szóval ő „úgy gondolta”, ez lenne az egyetlen megoldás a tanügyi problémákra, s a hivatásos nevelők kudarcaira. Hát ha elnézem a jászberényi katolikus suli primitív bejáratát, igazat kell adnom neki. Hisz még mindig kellemesebb néhány minidiktátor karmai közt kínlódni tizenkét, esetleg huszonnégy órán át, mintsem balesetet szenvedni hazamenetelkor.

És ez még mindig semmi ahhoz képest, mi zajlik valójában, feketén-fehéren a fegyelmezőkben. Fenntartom ezt amellett, hogy nem veszem az összes katedratulajt, professzort és kandidátus kádert egy kalap alá, csupán a közszolga tömeg javát, mondjuk a vezéregyéniségeket és a hangadókat, mert belőlük van a legtöbb mindenütt.

A nyugalmamnak tehát befellegzett. A vaskaput szerintem ötször berúgja maga után minden egyes hallgató és iskolai dolgozó, ám náluk a szakácsnőik sem jobbak, akik a házam mögé bújnak el, ott mérgezik köpnivaló füstfelhőikkel a környezetemet, hol szűkebb baráti körükben, hol kalákában, hol pedig a nagyobbacska lányokkal, fiúcskákkal karöltve, egymást támogatva és biztatgatva, temérdek csikket hagyva maguk után, és összetaposva a már amúgy is szétzilált tenyérnyi zöldövezetemet. Mintha legalábbis az igazgató, aki feltételezhetően úgyszintén titokban cigarettázik, hátulról nem közelíthetné meg őket. Bár lehet, hogy ők tudnak valamit. Csak nem a majdnem ép főbejárat dukál a nagymenőknek?