Tintoretto

Tintoretto: Muzsikáló hölgykoszorú (Drezda)

Délelőtt megnéztem a Tintoretto-kiállítást a Pesaro-palotában. Megnéztem, micsoda könnyű szó! A látogató átmegy a termeken, megáll a képek előtt, visszatér az ismerősebb jelenetek elé, megbámul egy arcot, s aztán zavarban, szemdörzsölve megy el a palotából, nemcsak képeket látott, hanem egy világot, egy korszakot. Az arcok, ablakok és csoportok ez áttekinthetetlen bőségéből húsos-elevenen, tapinthatóan elevenedik meg az olasz tizenhatodik század; a kissé homályos termekben, ahol a drapériák között e napokban a konok velencei májusi eső függönye is eltakarja a színeket, győz a rajz, „győz Firenze”, mint a reneszánsz idejében hirdették: képeket látunk, s mintha mesét hallgattunk és történetet olvastunk volna. Ezen a történeten gondolkozom, amíg a gőzös a San Marco felé visz. A déli órában, a szemergő esőben megtelik a gőzös velencei néppel, mely munkahelyéről ebédelni siet, a fedélzeten, az esernyők alatt különösen ismerős arcok fordulnak felém, arcok, melyeket az imént láttam Tintoretto képein, arcok, amelyek csodálatos változatossággal élnek tovább e titokzatos, évezrede az egész világ felé nyitott, s mégis oly rejtélyesen bezárt városban, a képeken, a szobrokon, s az élet csaknem változatlan formáiban. Ez az öreg úr, esőköpenyben, amint elmerülten olvassa a füstölgő hajókémény alatt a Gazettinát, mintha a dózsepalota valamelyik mennyezetképéről szállott volna le, az időből és Tintoretto világából; ez a fiatal velencei nő, aki festői mozdulattal, nagy műgonddal rajzolta kiszállás előtt ajkának rúzsvonalát; ezek a szemek, ez az arc, fejtartás az előbb a „Depozicione”, vagy a „Presentazione” egyik mellékalakjaként fordult felém. A velencei arcokon van valami változatlan; az utcán néha Marco Polo sugárzó kalandorszemei villanak feléd, s egy pékműhelyben megpillantod az „Arianná”-t. Mintha a művészet túlélt volna minden halandót, mulandót és emberit e városban: túlélt nagyságot és bukást, időt és politikát, mintha a város, titkos formáiban őrizne egy arckifejezést, ami változatlanul „velencei” ma is, mint a dózsék idejében, mint Tintoretto és Tizian idejében lehetett. A kép, a szobor már csak következmény, gondolom. Mindazt, ami itt él, épületben, mozaikban, kőben és emberben, az egységes, velencei lélek alkotta, melynek a legnagyobbak csak szerencsés tolmácsai voltak. Firenzében, a korszerűben, már nem érzem annyira a „köztársasági”, toscanai lelket, mint Velencében a sajátost, az elevent, a történelemfölöttit, ez a lélek olasz városokban rögzítve él, rögzítve múzeumokban, és a templomok, közterek remeikeiben. De Velencében még az utcán is él, a suszterboltban, a csapszéken, a kikötő rongyosai között. Halhatatlan lélek. S leülök, kimerülten, a Florián elé.

Ez a bőség. Tintoretto bősége talán csak egyszer volt a művészetben; hetvenhat évet élt, több mint hatvan éven át festett, ezzel a könnyűséggel, ezzel az áradó készséggel, ezzel a pazarlással – festett dózséknak és iskoláknak, hercegeknek és királyoknak, templomoknak és magánosoknak, festett, ahogy más ember lélegzik, óriási képeket, egész falakat, mennyezeteket és arcképeket, alkalmi arcokat, szenátorokat, cselédeket, mindent, amit az élet megvillantott előtte. Festett, mert nem tudott másként élni, mert Tintoretto volt. De festett, mert a kor, amelyben élt, csodálatos igénnyel követelte a művészetet; mindennapi kenyere mellett igénye volt a szín és a rajz, a kőben és vásznon örökített arány. Erről van szó, gondolom, s szörpölgetem az ürmöst. A tér, ez a „szalon”, mint Napóleon nevezte, üres e déli órában, a márványpadló síkos az esőtől, valahol zenélnek, távolabb kürtölnek a hajók, a galambok facéran és falánkan őgyelegnek a templomkapu előtt, a mennyezet a tér fölött szürke kárpit, az árkádok oszlopán esőtől nedves, elrongyolt plakátok ragadnak, melyek az abesszíniai győzelem évfordulója alkalmából a királyt és császárt éltetik. Különösen üres és nyugalmas most a tér, soha nem láttam még ilyennek. A történelem egyik nagy színpada ez a tér, s változó korok prominenseinek örök, nem is titkos becsvágya volt, fellépni e „szalon”-ban, s fogadni az idő és a tömeg hódolatát... Az a politikai nagyság, amit Velence jelentett, eltűnt, felolvadt a nemzeti történelemben; de az a különös becsvágy és igény, mely megépítette e palotákat, templomokat, megtöltötte a termeket műremekekkel, amely csak úgy, Isten dicsőségére, vagy a maga gyönyörűségére, falidíszt rendelt egy Tiziantól, portrét egy Tintorettótól, ez az igény halvány derengéssel él még a városban. Ritka tünemény, gondolom. Szerények lettünk. Tehetségeink vannak ma is, e civilizáción belül, szerte a világon... De igényünk, áhitatunk nincs már hozzá. Az a velencei koldus, aki Tintoretto korábban éppen ilyen koldusan, gyapjasan és toprongyosan kuporgott a templom kapujában, mint ahogy kuporog e kései és veszedelmes pillanatban ez a velencei koldus, négyszáz év előtt undorral szemlélte volna a köznapi és ünnepi élet valamely népszerű használati tárgyát, jelmezét, amely számunkra ma oly természetes, talán tetszető is. Tintoretto mindig csak egy van egy évezredben, de a hozzávaló igény is csak egyszer nyilatkozik meg egy nép életében. S most már tudom – a tér közben teljesen elnéptelenedett, s az esőn át, a szemközti kávéházból oly kétségbeesetten szól a zene, mintha egy hajó süllyedne valahol –, mi hát a kérdés, melyet az elébb, mikor Tintoretto képeit néztem, szórakozottan és nyugtalanul szerettem volna megfogalmazni. Ez a „kiállítás”, ez a csodálatos megszólalás figyelmeztet valamire, ami, mióta gondolkozom, nyugtalanít: oly korban élek, amely nem tudja többé minden következménnyel megszólaltatni zsenijeit, mert nincs kérdése hozzájuk. És a zseni csak akkor szól, ha kérdik.

Ez a művész festett, mert Tintoretto volt, természetesen; s festett, mert kora szívós és lármás, makacs igénnyel követelte, hogy megszólaljon. Hiszek a zseni ellenálló, világos újrakezdő erejében, de ez erőnek van mértéke és határa. Nem hiszem, hogy egy Tintoretto úgy és ennyire megfestette volna koromban mindazt, amit megfestett, mint ahogy elköltötte s kifejezte magát a tizenhatodik században. Nem tudok arról, hogy királyok és főurak, új gazdagok és régi előkelőségek oly heves igénnyel követelnék ma a művésztől a kifejezést, mint követelték a reneszánsz idejében, mikor név, rang, vagyon még csakugyan „kötelezett”; a ma sznobja szemtelenül közönyös... De ez a hiány a mecénás, a díszítkező és pompázni vágyó, a művészetet híre, rangja szolgálatába állító sznob hiánya csak másodrendű tünemény; ami elsőrendűen hiányzik, az a névtelen igény, amely egy korszak embereinek lelkéből szól a művészhez. Tintoretto festett, mert kortársainak vádja szerint „mértéktelenül becsvágyó” volt, mert túl akarta festeni Tiziánt és Michelangelót, festett, mert egy-egy iskolába kellett egy falkép, mert egy szenátor arcképet akart hetvenedik születésnapjára – festett, nemcsak mert mecénások akarták, hanem mert az egész kor akarta, mert a reneszánsz embere nem tudott betelni szépséggel, mert politika és emberi nyomorúság fölött csodálatos sugárzással világított egy emberi égbolt, mely tele volt fénnyel és csillagokkal. A művész csak abból a bőségből s csak annyira tud adni művészetet, amit korában megtalál, s amennyire követelik; lehet, hogy él ma is Tintoretto, lehet, hogy akad mecénása is, de nem lehet, hogy e süketségben és igénytelenségben, mely egy ipari civilizáció szélességi és hosszúsági körein belül ízlést diktál, teljesen kifejezze magát. Kimondjuk ezt a szót: „reneszánsz”, s csillagos égboltot látunk. Ez égbolt alatt, e csillagok alatt áhítatos embertömegek térdelnek nyomorban és pompában, s megtelve igézettel. Ki tudja magyarázni?... Népek életében néha csodálatos csillagjárás kezdődik. Szociális okok, politikai okok, eszmék és hitek, micsoda rejtélyes folyamat, mely a görög fazekast arra késztette, hogy tanagrát csináljon, a Tintoretto korabeli nyergest, ötvöst, kelmeszövőt, hogy az élet köznapi kellékeit is remekműnek alkossák meg. A zseni csak akkor festhet ilyen bőséggel remekműveket, mikor a korabeli szobafestő is művész kissé. Nincs külön Tintoretto, s külön egyidejű olajnyomat-művészet, nincs külön Dante, ha ugyanakkor a korabeli analfabéta lelkében nem él a költészet varázsa, nincs külön művészet, irodalom, mely a felhőkben jár, s külön egyidejű publikum, mely beéri valami olcsóbbal, valami csillogó vacakkal, ami illúzióit tükrözheti. Nem, Tintoretto csak a tizenhatodik században festhetett. Ezzel a pazarlással, ezzel az életpusztító tékozlással csak akkor felel egy művész, ha torkát szorongatják a válaszért. Egy korszakban éle, melynek már csak díszítménye a művészet. De a kor, amelyben Tintoretto festett egyszerűen nem tudott élni a művészet magasabb rendű öntudata nélkül.

Erre gondolok Velencében, délben egykor, s elindulok ebédelni, mert éhes vagyok, s mert a jó konyhában is tovább él kissé Tintoretto, s minden, ami kultúra és hagyomány. Szent Márkus temploma előtt megyek el, s megnézem még egyszer azt az esőtől csillogó kőkockát, melyre előző este barátom figyelmeztetett, s amely a tér márványpadlózatának egyik hasadékába illesztve feliratával ennyit mond csak: „Bomba Austrica, 1916”. Itt esett le a bomba, három méterrel a székesegyház kapuja előtt. Bombák között, melyek már leestek, s bombák között, melyek még nem estek le, élek és megyek ebédelni: s arra gondolok, hogy ki kell használni minden pillanatot, amikor sértődötten és egyre mélyebb honvággyal megállhatok még a megsértett és halhatatlan Művészet előtt.

Márai Sándor,

Ellenzék, 1937. május 23.