Rippl-Rónai Szolnokon

Rippl-Rónai József: Nő fehérpettyes ruhában (1890 körül, MNG)

Anyám feketében, apám feketében, révetegen néznek utánam, amint fehérpettyes ruhámban elindulok. Mintha végleg elveszítenének, mintha végleg eltávolodnék tőlük. Ijedelmüket nem értem, de fáj a szívem otthagynom őket kitapintható halálfélelmükben. Elővenném a zsebkendőmet, ám retikülömben kutakodván azt kell konstatálnom, hogy nincs nálam zsebkendő. Könnycseppek folytogatnak, a szemem kipirul, ajkam karéjában karikák mennek ölre egymással. A táj, amelyen átsuhanok, az okker tónusaiban fénylik, közben ruhát is cserélek, szürkébe öltözöm, hogy a vidék jobban befogadjon, a magáénak érezzen. Csupán éhező munkások színes és szorgos hada teszi elviselhetőbbé itt az életet, és a tudat, hogy a barátném már vár reám. Avítt illatú szobájába invitál, nyikorgó csíkós székre ültet, amelynek tartósságában szentül hiszek, akár a Bibliában. A szüleitől örökölte, rossz nem lehet, összes stílbútorát egyéni rajzolatok alapján készítették családjának jól képzett vidéki asztalosok, a minőséggel nála gond nem adódhat. A hajlott hátú öreg polcokon sorakozó könyvek úgyszintén a hagyatékából valók, és anno azért hozattak ide, hogy az értékállóságot képviseljék a múló jelenben, persze ez tévedés volt, mert azóta is régen elfeledett klasszikusoknak állítanak örök emléket a provinciális szekrényen. A címeket sorozatban rendelték meg a kiadótól, így a hajlék persze otthonos, akár egy madárfészek, rendezettnek tűnik az egymás mellé helyezett azonos kötésű s méretű példányoktól, de nem csak. Nem is szemlélődöm tovább, hisz itt semmi sem idegen már tőlem, még a meghitt karácsonyi szertartásnak is mintha ősidők óta szereplője lettem volna a magam visszafogottságában, vénlányos szürkeségemben.
Kérsz egy teát, kérdi, s megtöri a némaságot, majd máris a porcelánokért nyúl, hisz polgári házban nem szeghetsz illemszabályt, nem ihatsz napszámos módjára üvegpohárból, mosdatlanul. Igen, kérek, köszönöm, bólógatok feléje az arcomra fagyott kínvonalaim közül, látszólag mosolyogva, s ő mindeközben, megjátszva, hogy semmit sem vesz észre borzalmaimból, gondosan elmosogatja a csészéket. A felkínált tea finom, vendéglátóm történetei a koros úriemberről, ki lábáról őt minduntalan levenni igyekezett, kevésbé azok, valójában hihetetlenül untatnak, de nem akarom megbántani. Tudod, naponta felkeresett, virágot hozott, és bonbont, mindenből a legfinomabbat és a legelőkelőbbet, a tőzsdeügyleteken és a politikán kívül azonban semmi érdemlegesről nem beszélt, vagyis nem hozzám beszélt, és én belefáradtam már, ecsetelte helyzetét, nem törődve azzal, érdekelnek-e egyáltalán intimszférájának eme labirintusai. A teát viszont így is, úgy is, ha mesél, ha nem, elfogyasztottuk volna, s az együttlétünket megkoronázó finom szundikálás is be volt tervezve összejövetelünkbe. Nyugodtan mondhatom tehát, csakis a szokásos napirend érvényesült. Nem tagadom, belebóbiskoltunk a nagy tereferébe, amelyben én amúgy is inkább csak nagy-nagy hallgatásommal és együttérzésemmel vettem részt, így fel sem tűnt, hogy hosszú szőrű macskája uzsonnázó asztalunkon helyezte magát kényelembe. Mire felfogtuk, az utcáról már egy temetési menet hangfoszlányai hallatszottak be, mi erre egymásra néztünk, de nem tettünk semmi különöset. Nem egyenesedtünk ki, nem lestünk ki az ablakon. A beszűrődött zokogásba ellenben beleremegtem, és mintha egy pillanatra az ő szeme is bepárásodott volna, ám nem vagyok benne egészen biztos, ő egyébként is mindig nagyon ügyesen leplezte érzelmi kitöréseit. Úri házból való jól nevelt leány volt, aki még a legnagyobb megrázkodtatásra is megőrzi hidegvérűségét, nem vetkőzik ki önmagából. Csodáltam is emiatt, meg nem is, hisz sosem tudtam, hányadán állok vele. Néha úgy tűnt, gyűlöl, gondolkodtam is azon, vajon mit követtem el ellene, de hiába, mert ilyen téren semmire sem jutottam. Nem is tudom, miért jártam el hozzá ennyire sűrűn, szinte naponta. Talán csak tiszteletből. Igen, azt hiszem, ez motivált: az iránta való tiszteletem. Én akartam jóvátenni a vele szemben mások által elkövetett bűnöket. A közömbösséget, amit sokan irányába mutattak. Én akartam kárpótolni őt az összes sérelemért, ami érte, mint egy kis földre szállt Jézuska. És nem tudom, miért tettem ezt. Azt sem, örült-e ennek, vagy sem. Mint már megjegyeztem, tényleg semmit sem tudtam róla az öregúr látogatásain kívül, mégis szerettem. A legjobban szerettem, úgy, ahogyan ember szeretni képes. Hogy szerelem volt-e ez, azt sem tudom, csak azt, hogy távozásom után mindig nagyon hiányzott. Most is. Ha anyám és apám nem úgy néznek reám, ahogyan, nem azzal a mindenről lemondó tekintettel, talán sosem hagyom el az én drága barátnémat, kinek kartotékolt könyvei a rend őselméletének alapos ismeretéről tanúskodnak, a teája pedig oly csodálatos, hogy valahányszor megkóstolom, az édenkertben érzem magamat, hol zsenge ifjúk mérkőznek kegyeimért.

Az időközben besötétedett rideg folyóparton tértem haza, képzeletemhez a szél lengette csónakok ütemesen nekicsapódtak. Sehol egy csillag, a Holdnak hűlt helye, s a felhőket sem látom, csupán az éjt magam körül. Nemcsak hallom, de érzem is a csendjét, sajátbejáratú világom nyugalmát ebben a pillanatban gyermeksírás sem törhetné darabokra. Magányomat semmi sem zavarná, le nem vetném, és fel sem adnám.

Szétzilált lelkem árnyékfoltokban caplatott ekkor utánam.

A Magyar Nemzeti Galéria és a Damjanich János Múzeum Rippl-Rónai-tárlata a Szolnoki Galériában (Szolnok, Templom u. 2.) tekinthető meg 2010. november 7-ig. A kiállítás kurátora Plesznivy Edit művészettörténész-főmuzeológus.