A lugosi „szöllö”

ismeretlenül hat, mégis ismerősökkel hozza össze a vendégeket: a Mancikák megtévesztők, így akik eddig összetartóztak, szétválnak, akik pedig eddig nem tartóztak össze, most összehabarodnak

Ebben a várkastélyszerű kísértetházban lettünk elszállásolva

Szép volt az idő, s megint menni kellett, most viszont vendégségbe, amit utáltam. Mindig utáltam vendégségbe menni, már egészen pici koromban is, mert a néniknek, akik folyton cukorkával kínáltak, állandóan válaszolni kellett, vagy verset mondani, vagy elénekelni a Boci, boci, tarkát, senkit sem érdekelt, hogy a szád – és minden egyebed – tele van a ragacsos bonbonjaikkal, vásik a fogad a beléd tömött édességmennyiségtől, fáj a nyelved a rengeteg dumálástól, arcizmaid pedig már maguktól remegnek a rád erőltetett álmosolyoktól. No, én sok ízben felfordulást és földindulást rendeztem önfejűségemből kifolyólag, de hiába, mert nem mondtak le rólam. Vasárnaponként mindig menni kellett.

Akárcsak most is, nem volt apelláta, még Annácskának sem mesélhettem be, hogy felfedeztem magamon az izomsorvadás első jeleit. Elővette a bőröndömet, belehajította a legfontosabbakat, aztán útnak indított. Uramra persze ezúttal is várakozni kellett, mintegy fél órát, vagy még többet, nem is tudom, mert teljesen elveszítetten időérzékemet. Még jó, hogy kezem ügyébe került az ajándéknak szánt dió, azt rágcsáltam mérgemben, amíg Józsefem be nem ült a kormányhoz. Hát még csak ez hiányzott... Túlzásba vitt óvatoskodása azonban magamhoz térített, és az időérzékem is egyből visszatért, hisz fájlalni kezdtem, ha így haladunk, sosem fogunk odaérni.

Lugosra igyekeztünk, mint kiderült, és én örültem is ennek, meg nem is. Örültem, mert Lugos az újdonság erejével hatott rám, és nem örültem, mert számomra Lugos is csak egy földrajzi név volt a térképen, amelyet ugyan sokat forgattam, mégis idegenként kezeltem. Mert minél többet forgattam, annál jobban összezavarodtak a helyszínek a fejemben. Aztán Józsefem azt is elárulta, hogy sosem látott rokonokkal fogok megismerkedni, amit egyáltalán nem pontoztam, de megjegyezte, lesz köztük egy úriember, akivel bizonyára jól el fogok beszélgetni. Úgy legyen, mondtam magamban, és lenyeltem az utolsó dióbelet is.

Mancikát már a Temesen átívelő hídról kiszúrtam, noha tényleg nem találkoztunk még. A tekintete viszont, egész fellépése, hájtengerré duzzadt alakja, amely szinte kifolyt az ablakon, miközben a távolban kettőnket kémlelt, nem hagyott bennem kétségeket személyazonosságát illetően. És amikor férjem megérkezésünkkor bemutatta, megjegyezvén, ő lenne a drága kuzinja, Mancika, én már tudtam, és azt hiszem, még a kezemet sem nyújtottam felé, mert úgy gondoltam, minek, hisz már ismerem.

Jól tehát nem kezdődött ez a teadélután. A folytatást nem is merem leírni, annyira kellemetlen, főként Józsefemre nézve. Elvégre ki látott még olyan famíliát, amelynek összes hölgy tagja a Mancika névre hallgat? I. Folyékony Mancika ugyanis tenni akart velem valami jót, ezért bemutatta nekem a legfiatalabb Mancikát, akinek tépett hajzuhataga két copfba fonva hirdette gömbölyű babaarcának két ellentétes oldalán, hogy ő bizony még gyermek a javából. Aztán jött a középső Mancika, aki előbb nem óhajtott elébem járulni, aztán mégis, mert ő már bakfis, aminek tulajdoníthatóan azért sem hallgat anyja szavára. A Mancikák sora azonban vele még nem ért véget, jöttek vagy még öten, hatan, talán még duplán ennyien, mindnyájan Mancikák. Őszintén bevallom, egy adott pillanatban elvesztettem a történet fonalát, és csak álltam tanácstalanul a vendégszoba közepén, legfőképpen segítségre lett volna szükségem, mert arra még emlékszem, hogy a Mancikák egyike képes lenne elvezetni a folyóig, de arra már nem, hogy melyikük. Nem is megyek ma már sehová, elegem van belőletek!, határoztam el végül, és kivonultam a szalonba, ahol már nyüzsögtek a népek, tolakodtak a Mancikák, Józsefemet pedig szem elől tévesztettem. És amint hajadon módjára a süteményes tálak körül forgolódtam, valaki hátulról megfogta a csuklómat, az ajkaihoz emelte s megcsókolta. Hát eljött?, sejtettem, hogy itt lesz, és azt is sejtem, hogy ma egészen az enyém lesz, mert nem engedem el többé, maga egyszerűen gyönyörű, gyönyörű, búgta fülembe az arctalan, és az én hajlékony fülemben ezek után nem is csengett már egyéb, csak a Maga gyönyörű, gyönyörű, maga ellenállhatatlanul gyönyörű kezdetű himnusz. Így, eme simogató varázsszavak mámorában sodródtam ki a tömegből, ki a kertbe, a kert legsötétebb szegletébe, ahol forró csókban forrtam össze gyengéd hercegemmel, ki azonban nem annak a férfiúnak bizonyult, akit én odaképzeltem, hanem... Ó, hát maga az!, kiáltottam fel kiábrándultan, amikor a holdfényben megcsillant elrablóm fekete szembogara. Aurél volt az, és én csalódottan elfutottam mellőle.

Uram, azt hiszem, egy kicsit becsicsentett, és talán el is csavargott, hisz vetkőzés közben ingje alól egy madártoll szállott fel a magasba, s mint egy bolond, ő utánakapott, hogy aztán össze-vissza pusszantsa, majd finoman, pátyolgatón belefektesse hálóköntöse zsebébe.

Legalább békén hagyott. Hála Istennek!