Ludwig M. kocsigyárja

visszavezet a valóságba, mely rózsaszirmok között zajlik, de galádul, amelyben társadalmilag nagyra becsült férjek verik át érdekfeleségeiket, és amelyben azt, ki konflisra vágy’ vidéken, fényűzőnek nevezik

Ki volt Ludwig M.?

Bolondos napom volt tegnap is, tegnapelőtt is, mint láttátok, el akartam innen osonni, futni, repülni, magam mögött hagyni ennek a drága helynek összes elraktározott emlékdarabját. Talán Józsefem, talán Zoltán is közrejátszott ebben. Aurélt már elfeledtem, pedig megtörténhet, ő az egyetlen őszinte ember a környezetemben. Vagyis őszinte hozzám. Mert hazug és kétszínű a családjához, a feleségéhez, a gyermekeihez, a szüleihez. Mert hiába szeret engem igaz szívvel, hiába turbékol az ablakom alatt, hiába postázgat nekem gyönyörű vörös rózsákat Annácskával, ha közben semmibe veszi és meggyalázza hozzátartozóit.

Pont emiatt felejtettem el Aurélt. Elvégre hogyan szeressek egy olyan gazfickót, mint ő, egy olyan Don Juant, aki többeknek udvarol egyszerre, de mindnek galádul? Különben is olyat, mint ő minden utcasarkon találni. Hisz minden egyes utcasarkon áll egy Aurél. Rendíthetetlenül állnak ott virággal a kezükben és tűzzel a szemükben, ám ez a tűz nem a nejük látására lobban lángra.

Nem kellenek nekem az efféle Aurélok, nem kellenek átkozott családjaik sem, mert az ilyen famíliák jómódjukért, saját kényelmükért, különbejáratú gazdagságukért a legbecstelenebb gazságot is hajlandók lenyelni, végrehajtani. Márpedig a nőben legyen tartás, éppúgy, mint a férfiban.

Zoltánban épp a tisztaságot szeretem, noha szinte semmit sem tudok még róla, sokat mindenesetre nem beszél, csak néma üzeneteket, apró jelzéseket küldözget felém, de azokat páratlan érzékkel és mértékkel. Csupán annyit gyanítok, hogy tart hozzám, és csakis hozzám, nem futkos őrülten szoknyák után, nekem pedig ennyi egyelőre elegendő. Józsefemet viszont nem sajnálom, áldozatnak sem tekintem, mert hiányzik belőle az együttérzés legapróbb morzsája is. Józsefem kizárólag magával törődik, Zoltán velem. Zoltán felvinne a mennyországba is, kockáztat értem, egyéb értékekről mond le, hogy velem lehessen, és ne én vele, legalábbis így érzem.

És amíg így érzek, nem akarok benne csalódni. Nem óhajtom megtudni, hogy ő sem az a személy, akit látok, hanem egy másik, akit nem látok.

Cókmókjaimat ezért összecsomagoltam, ruhákkal, könyvekkel, emléktárgyakkal tömtem ki bőröndjeimet, amelyeket egytől egyig az ajtó előtt sorakoztattam fel, nem véletlenül pont ott, hanem épp azzal a megfontolt szándékkal, hogy pár perccel, órával meghosszabbítsam itt-tartózkodásomat, legyen időm elgondolkodni köddé foszlásom várható szövődményein. Hisz ha egyenesen az előszobába pakolok, nem biztos, hogy bármi is visszatart a szökéstől. Az évek folyamán ugyanis rettenetes pillanatokat éltem át ezen falak között, hiába igyekeztem eltitkolni magam elől is a fájdalmat, az ismeretlentől jobban féltem, mint a megpróbáltatások elviselésétől.

Aztán megérkezett Józsefem, újabb terveket hozott magával közös jövőnkre nézve, és egy újabb képeslapot ugyanazzal a szignóval, amely számomra legutóbb kiolvashatatlannak tűnt, de nőinek. Nem kérdeztem, ki írta, s ki adta fel újfent olyan formában, hogy én is tudomást szerezzek róla, de közömbös maradjak a tartalmához, ami nem nekem szólt végülis. József viszont úgy viselkedett, mintha tudná, ki a szerzője, s azt is, mi a küldemény célja. Egyedül én maradtam megint ki a játszmából, biztosan azért, mert nem is kívántam részt venni benne.

Valójában már semmiben sem kívántam részt venni, ami ehhez a városhoz kötött és kötődött, amelyet imţdtam, de amelyből nagyon kiábrándultam a már említett okok miatt. Nem láttam értelmét, hogy a bajok ellen folyton csak védekezzek, hogy időnként magamra zárjam az ajtót, már csak azért sem, mert egyetlen szórakozásom eddig is a házon kívüliség volt.

Ebből kifolyólag nem menekültem el fejvesztve, inkább arra a megállapodásra jutottam magammal, hogy adok nekik még egy esélyt. Ha megváltoznak, és nem okoznak nekem újabb elviselhetetlen napokat, nem keresek személyiségemhez jobban illő helyet.

Arra persze egyáltalán nem számítottam, hogy Józsefem hazajön és utamat állja. Józsefem ugyanis szó szerint az utamat állta. Nem azt kérdezte, hová igyekszem, miért hevernek holmijaim az ajtóban, mi van a sok csomaggal, hanem azt kérdezte, lenne-e kedvem kikocsikázni vele a Gyárvárosba, mert problémái adódtak az automobillal, ráadásul elkelne már egy lovaskocsi is a házban. A bejelentett vásárlásnak természetesen örültem, hisz sokszor panaszkodtam neki a temérdek porra, amelyet az autók generáltak az utcán, aztán ellepték az otthonunkat. Az ablakot is már csak vasárnap lehettet kinyitni, annyira nagy lett a bűz és a füst a rengeteg pöfögő járműtől. Nem beszélve arról, hogy már aludni sem tudtunk, akkora zajt csaptak gördülő kerekeikkel, az ideges sofőrök pedig ajtócsapkodásaikkal. Talán ha nem lettek volna egyéni tragédiáim, oda sem figyelek, mit művelnek magukkal, egymással és velünk.

A koffereket így az ajtóból elhordtam, és uram oldalán kocsinézőbe siettem a Gyárvárosba. Érdekes kalandnak ígérkezett, különösképpen, hogy gyermekkorom óta mindig is egy elegáns konflisra vágytam. Józsefem persze hallani sem akart róla, élvezetét kisasszonyos fővárosi sikknek tartotta, és mint mondta, mi ugyan nagyvárosiak, de vidékiek vagyunk, nevetségesen hatna, ha fényűző életmódot folytatnánk kispolgári közegben.

Hogy miből gondolta, hogy a konflis kimeríti a fényűzés fogalmát, az automobil pedig nem?

Kérdésemre máig nem kaptam tőle választ.

Nem is baj, mert én tudom a pontos választ.

És ez a legfőbb baj.