Az országos dalünnepély

meglepetéseket tartogat a fellépőknek és a nézőknek egyaránt, mert az ünnepség iránt rendkívüli az érdeklődés, a nagy számú közönségre pedig sem a szervezők, sem a hallgatóság, sem az időjárás nincsen felkészülve

Volt egy barátom, akivel már régóta nem találkoztam, pedig nem is lakott messze tőlünk. Zoltán volt az. Nem tudom, mit tett velem ez a legény, de most úgy éreztem, nem telhet el még egy nap úgy, hogy ne lássam. Felkerekedtem ezért, és elindultam feléje. Az is eszembe jutott persze, hogy Matild felderítésében ismerőseim közül ő az egyetlen, aki a segítségemre lehet. Nem él ugyanis egyetlen olyan hölgy sem a városban, akivel Zoltán még nem futott össze. Gondoltam, a retikülöm mélyére rejtett kesztyű majd hasznomra lesz ilyen tekintetben, vittem hát magammal a retikült is.

Az utcán még belebotlottam az öreg muzsikusba, aki hétvégenként már hajnali 7 órakor felébreszt, ám ettől eltekintve köszöntem neki, ő mosolygott, én vissza, ő pukedlizett nekem, én kacagtam rajta, de ő tudta, hogy ezt nem rosszindulatból teszem (amiként én is tudtam róla, hogy ő sem), így hát folyatta a kántálást. Legalább kellemesen kezdődött a napom, boldogan röpülhettem ifjú cimborámhoz.

Zoltánt azonban nem találtam otthon, ajtaján a bérházi huzat apró cédulát táncoltatott, amely nyomban átirányított az országos dalünnepély sátrába. Nem lepődtem meg, hisz Zoltán nagyvilági ember volt, odahaza szinte sosem tartózkodott. Megvoltak a kedvenc helyei, zugai, ahol társaságban, szórakozással töltötte szabad óráit. Ennek tulajdoníthatóan minden történésről, cselszövésről értesült, én pedig jól informáltságára alapozva vetettem belé összes bizalmamat. Kizártam, hogy nem hallott még Józsefem Matildjáról, amennyiben létezett e nő.

A téren, ahol az összejövetel zajlott, már nyüzsögtek az érdeklődök, amikor odaértem, így a bejáratig fényes kocsik, felvirágoztatott hintók és kirívó díszmagyarok között vergődtem el. A finisben aztán úri kisasszonyt kellett alakítanom, és cselszövőn beolvadnom egy számomra idegen famíliába ahhoz, hogy kupon és meghívó nélkül beengedjenek a sátorba, ahol nemcsak hogy már egy gombostűt sem lehetett leejteni, de félhomály, lökdösődés és levegőtlenség nehezítette a helyzetet. Hirtelen azt hittem, semmi esélyem, hogy itt és most felgöngyölítsem ügyemet, amikor hirtelen valaki hátulról átölelt. „Ó, kedves barátném, örvendek, hogy látom” – mondta a férfi, majd megszorította a kezemet, és magával vont a padsorok felé. Miután nagy nehezen helyet foglaltam a keskeny falócán, arra eszméltem rá, hogy pártfogóm, amely hangja alapján ítélve nem lehetett más, csak Zoltán, már sehol sincs, eltűnt, mint a kámfor. Jobbomon és balomon egyaránt egy-egy velem egykorú asszony nyomorgott, akik ismerhették egymást, hisz testemen áthajolva, combomra támaszkova, orrom előtt hadonászva beszélgettek. Az első fellépő énektudását ezért nem értékelhettem, és Zoltán után szememmel sem kutathattam, mivel úgy be lettem szorítva a két matróna közé, hogy még lélegezni is alig bírtam. És amint már említettem, a fények kizárólag a pódiumot világították meg, a nézők csak akkor tájékozódhattak, ha titokban meggyújtottak egy gyertyát (mert egyébként tilos volt).

Félájultságomból a második előadó térített magamhoz, aki a Toscából idézett, de akinek csilingelő hangját egy idő után úgyszintén elnyomta a lépcsőkön toporgók állandó moraja, amely egy adott pillanatban veszekedésbe csapott át, sőt, még néhány pofon is elcsattant, ami azt eredményezte, hogy a rendfenntartók szinte egyszerre akarták rávetni magukat az elkövetőkre, hogy lefogják őket. Ez persze nem sikerült nekik, az akció során jó páran egymásra borultak, valaki a kalapját kezdte hangosan keresgélni a talpak alatt, más a bukszáját. Jajgatás és sírás lett tehát a tolakodás vége. A produkciót persze nem állították le, a bonyodalom híre ugyanis nem jutott el a színpadig, csak az olyan késő-kásák szenvedték el, mint én.

A harmadik énekest se nem láttam, se nem hallottam, hisz legalább negyven percnek kellett eltelnie, hogy a verekedőket kitessékeljék a sátor alól, megkerüljön a kalap és a buksza, rendeződjenek a sorok, és végül a nyugalom is helyre álljon. Tökéletes így sem lett a csend, de úgy tűnt, közel száz fő feladta a nehéz körülményekkel folytatott eszeveszett küzdelmet, inkább lelépett. A jobbomon ülő nő is picit eltávolodott tőlem, aztán én is a bal oldalamon kuksolótól. Végre nagy lélegzetet vehettem, Zoltánt azonban továbbra sem láttam, a sötétség maradt mint meghatározó tényező.

Ekkor egy teljes zenekar vonult fel a magaslatra, szép szál legények vállaikon csillogó hegedűkkel, a hallgatóság pedig tapsba feledkezett (én is), akkora hosszú ovációba, hogy már-már azt hittem, sosem lesz vége az ájuldozásnak, és a darabból megint nem hallok semmit. Sokáig kellett várni, amíg a hangszerek felcsendültek. De végül bekövetkezett a csoda: láttam és hallottam. Igaz, hogy öt perc elteltével valami furcsa zörejt kezdtem érzékelni a fejem fölött, többen is feltekintettek, de mivel a fénytelenség határokat szabott mindnyájunk érzékszerveinek, ismét a pódiumot kezdték bámulni. Tíz perc múlva már én is csak bámultam magam elé, a zörej egyre fokozódott, mígnem valaki elborzadva felkiáltott: esik az eső!

Hát igen. Az esőcseppek akkora erővel verték a ponyvát, hogy koppanásaik teljesen elnyomták a koncert hangfoszlányait. Akadt olyan néző is, aki megelőzés gyanánt az ernyőjét is kinyitotta. Ez újabb hangzavart kavart, mert a szerkentyű nagy mértékben beleavatkozott a hátsók amúgy is rossz látási viszonyaiba.

A következő pillanatban színtelen függöny borult pupilláimra, s csupán a zajokból következtethettem arra, hogy rengetegen nyomulnak a kijárat felé, amely érkezésemkor bejáratként szolgált. A balomon ülő asszonyság rajtam keresztül próbált menekülni, miközben azt ordibálta, hogy beszakadt a sátor teteje, szaladjatok, szaladjatok.

Hogy mi történt ezután, nem tudom. Én most az ágyikómban fekszek, nyakig be vagyok takarva, a homlokomon fásli, a lábam kitámasztva, Józsefem pedig egy csésze forró kamillateával a kezében mellettem vacog elfehéredett képpel.

– Drágám, jól vagy? – kérdezte rebegve, amikor értetlenül felé fordítottam tekintetemet.

– Azt hiszem. – válaszoltam, bár ebben egyáltalán nem voltam biztos. – A retikülöm megvan? Hol a retikülöm?

Erre Annácska arcát véltem felragyogni fölöttem. Elemzően vizsgálgatta ábrázatomat.

– Azt hiszem, még nincs teljesen magánál, hagyjuk pihenni. – intette le Józsefemet, én pedig visszaaludtam.