Testek a testemben

(Miben hasonlít a kullancs a vízilóhoz?)

Kezdődött azzal, hogy felismertem magamban az idegen testet.

Folytatódott azzal, hogy a kórházi alkalmazott nem ismerte fel a bennem lévő idegen testet, hiába volt a fején bóbita. Mondom, căpuşă, de ő csak néz rám, szemében hatalmas szakadék. Még egyszer mondom neki: căpuşă. Ezért, vagy másért, de végre beírja a nagykönyvbe, hogy căpuşă, s én tipeghetek a fehér köpenyes után, át a sikítozó, jajgató, ordító, síró, fuldokló, fejetlen, lábatlan és kezetlen félhalottak halmazán a sebészhez, kisműtétre.

Ám a doki szike helyett cédulát nyom a kezembe, eredj, nekünk most nincs időnk veled foglalkozni. Nem látod? Nyugi, mondom, látom, és elindulok a másik egészségkárosító intézménybe a prof fecnijével a számban, mert a karom foglalt.

Az Ausztria Ház luxushotel a luxushotelhez képest. Síri csend, nyugalom, egyedüllét és fény mindenütt, aminek köszönhetően kerek egy órát várok, és mindennyit azt követően, hogy benyomom kódolt szövegemet a kaputelefonba, hangom varázslatos rezdüléseire pedig kitárulkozik előttem a klinika csodálatos világa.

Szinte eszméletemet vesztem a hatalmas világbékétől, mire a műcsillagos ég alatt feltűnik a hozzám rendelt pofa a folyóson, és magával ragad. Most velem jössz. Nyugi, mondom, megyek. Megyek a vadító parfümillat után.

És bemegyek utána a zöld szobába is. Itt már a gombot sem kell megnyomni, a kártyát sem kell bedugni a lukba, minden magától nyílik, csukódik. Maga a mennyország ez a tér, az ágy körül karéjt formál a csiripelő angyalok serege. Nekik lesz bemutatva a testemből élő idegen test, hadd lássák már harmadévesen, miként fest az ember karjában egy másik, nem emberi kar. Jön a tű, aztán a szike, s már kész is. De ők továbbra is körbe állják meztelen felsőtestem, engem néznek mindannyian, mintha legalábbis egy vízilovat kapartak volna ki belőlem, elég snassz, még egyszer nem csinálom ezt végig.

Megfogadom, de hiába.

Újabb hét, újabb idegen test a testemben.

A nő nem új, de úgy néz rám, amikor másodjára is kiszótagolom neki, hogy că-pu-şă, mintha most látna először. Akkor kezd csak normalizálódni a helyzet, amikor beköpi a válla mögé: hé, van itt egy căpuşă, ki veszi át?

Két újonc siet elébem, összesen vannak vagy negyven évesek, lobog mögöttük az új köpeny, amely zöld. Zöld, mint a fű a fehér mezőn. A következő percben már én is csak fű vagyok, meg zöldség, mert hallom, amint összesúgnak a saját hátuk mögött, hogy ők most látnak életükben először căpuşát, és még meg is kérdik: mi a fenét csináljanak vele. Nyugi, mondom, kaparják ki. Kérdik, honnan tudom, mit kell tenni. Mondom, nyugi, már volt ilyenem. Szike a kézbe, szesz az alsó végtagomra, s a căpuşă élettelenül nyúlik ki a betonon. Hat láb és hatvanhat tekintet veszi szemügyre. Hümmögnek. Ám előbb még megkérdik: honnan tudom, mi volt ez?

Így jártunk tavaly májusban.

De jött az új hét, és az új test a testemben...