Az otthon

melege sokszor észrevétlenül hűl ki, például amikor mindenki kirajzik rajtad kívül, és így egyedül maradsz a nyavalyáiddal, de gyakran épp ilyenkor teremtődnek meg a megfelelő feltételei annak, hogy közelebb kerülj a megoldásokhoz

Drágám, feltétlenül vissza kell fognunk magunkat, váratlan nehézségek adódtak a hivatalnál, és amíg ki nem evickélünk a válságból, visszafogottabban muszáj élnünk – közölte velem hajnalban Józsefem, így már az ébredésem is mérsékeltre sikeredett. Szándékosság is volt benne persze, mert az ember napja nem indulhat ennyire rosszul. Nem tolhatnak ki senkivel ily módon. Nem ronthatják el egyikünknek sem ekként az időbeosztását. Bár Annácska elkészítette a tojásos reggelit, nem is akadt benne kifogásolnivaló (nem úgy, mint Józsefemék vállalatánál az elszámolásban), megléte semmit sem változtatott kedélyállapotomon. Sőt, miután kiköhögtem magamból elkeseredésemet, Annácskával is közöltem, hogy ezentúl szorosabbra kell húznunk a gatyamadzagot, majd elküldtem a piacra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felmérjem, fele annyi pénzből, mint amennyit eddig fordítottunk vásárlásra, mennyi jut a fazékba. Az eredményt már nem vártam meg, mert dolgom akadt épp elegendő.

Először is kifordítottam mindent az irattáskámból, abban a hitben, hogy majd csak találok valamit, egy feljegyzést például, egy cédulát, ami útbaigazít az elmúlt napok történéseit illetően. Nagyon reménykedtem annak a kulcsnak a felderítésében, amely elő tudná mozdítani a titkok megfejtését. Józsefem ebben semmiképp sem akart nekem segíteni, de bevallom őszintén, rá nem is számítottam. Furcsállottam viszont, hogy Annácska sem beszél, holott máskor be nem állt a szája, bármiről is volt szó. Csak mondta, és mondta, le nem lehetett csitítani. Ezúttal viszont gyanúsan hallgatott. Némaságát ráadásul folyamatos csintalan vigyorgással tetézte, úgyhogy képessé váltam azt feltételezni róla, hogy köze van az ügyhöz. És mivel egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy nem tévedek, kíváncsiságom is megduplázódott szobája iránt, amelyet – amióta visszatért, és amióta én is visszatértem természetes állapotomba – hét pecsét alatt őrizget (korábban nem volt szokása becsukni az ajtókat, ami miatt néha össze is kaptunk elég rendesen).

Ezúttal nem kételkedtem abban, hogy a lakásban biztonságban vagyok, hisz láttam elmenni, s hallottam, amint elfordítja a kulcsot a zárban, de azért kinéztem az ablakon, nehogy rám nyisson, miközben kutakodok a holmijai közt. Már a tér túloldalán volt ekkor, jó félmérföldnyire a kapunktól, így bátran benyithattam féltve őrzött birodalmába. Első látásra semmi sem lepett meg, még a szekrényén sorakozó piros almák kivagyisága sem (lévén, hogy ő a sárgákat kedvelte), az ágyterítő sem, amely kissé gyűrötten takarta el tekintetem elől a hálóingét és a kispárnáját, illetve mindazt, ami még oda befért. Benéztem a ruhái közé, az ágy alá is, a regényekben ugyanis mindig az ágy alatt találják meg, amit keresnek. Ám én most nem jártam szerencsével. Már a nappaliban tekeregtem, amikor úgy rémlett, hogy az asztalon mégis csak feküdt egy számomra ismerős tárgy. Kinéztem a kulcslukon, és mivel nem közeledett senki, Annácska sem, ismét benyitottam a szobába, s rögtön az asztalhoz siettem, de hiába, mert a brossán kívül ott semmi sem leledzett. Szavakkal ki sem fejezhetem, mennyire elszomorodtam, fogalmam sincs, mi okból tévedtem. Kifelé menet azonban ráesett a pillantásom a szekreterre, amely a szekrény és az ajtó közé volt betolva, olyan szögben, hogy belépéskor észrevétlen maradt. Közelebb hajoltam a rajta lévő csomaghoz, mert azt hittem, csak képzelődöm. Rosszul hittem. Lecsaptam hát rá, aztán becsúsztattam a hónom alá, s bezárva magam mögött az ajtót, kirohantam a konyhába, hogy lehetőleg olyan helyre gyömöszöljem be, ahol Annácska biztosan nem találja meg. Épphogy elhelyezkedtem a hintaszékben, amikor megérkezett a piacról. Úgy tettem, mintha bele lennék merülve az irományaimba, s mivel bűnösnek éreztem magam (jóllehet nem kellett volna), ujjgyakorlatokat kezdtem végezni az ölembe helyezett írógépen, mást ugyanis csinálni vele nem lehetett, hisz nem működött.

– Mit gondol, mit vettem? – nézett ki rám huncutul a konyhából, és kezeit összekulcsolta a háta mögött, mint aki arra kíváncsi, kitalálom-e, mit rejteget.

– Nem tudom. – válaszoltam, mert tényleg nem tudtam, mit szorongat a kezében.

– Ó, dehogynem, biztosan tudja. Gondolkozzék csak! – parancsolt rám fülig érő mosollyal, és rakoncátlan kis csikó módjára megrázta a fejét.

– Epret! – vágtam rá, hogy ne hallgassak.

– Neeem, de egyet még találhat. – folytatta idegesítő játékát nagy-nagy szomorúságomra, mert már nagyon érdekelni kezdett, mire dobta ki férjem drága pénzét.

– Annácska! – szóltam rá dühösen. – Értse meg, nem tudom, mi van a markában, és kedvem sincs tovább találgatni. Különben is figyelmeztettem még a reggel, hogy vissza kell fognunk magunkat, vége a fejetlen pénzkidobásnak. – néztem rá szigorúan, mert úgy gondoltam, erre el fogja árulni, miről is van szó.

– Igen? És ehhez mit szól? – vágott vissza, s meglóbált orrom előtt egy retikült, amely kiköpött mása lett volna az enyémnek, hacsak egy árnyalattal is sötétebbre festik, ezt az apróságot azonban ő nem vette észre. – Na? Még mindig úgy gondolja, hogy kidobott pénz az ablakon?

– De Annácska! – színleltem felháborodásomat.

– Nem hagyhattam ott, hisz kétségbeesetten kereste! – s ezzel, mint aki megsértődött, portékáját ráakasztotta a kilincsre, s visszament pakolni, még az ajtót is becsapta maga után.

Nekem pedig maximálisan ki kellett használnom pillanatnyi egyedüllétemet, hogy újfent belopózzak intimszférájába, ahol ma már kétszer is jártam, és pótoljam a korábban általam okozott hiányt. Nem vett észre, én pedig megkönnyebbülten süppedtem bele fotelembe. Valóban azt hittem, hogy gondjaim egyikét végleg kipipáltam.