Ficam

a bokában, lábszusz az emlékezetben, eseménytelenség a történetben: nem is  szükséges több ok ahhoz, hogy az unatkozó szereplőkkel is foglalkozzunk egy minit, ők pedig egy ültében bekaphassák azt a mennyiségű csokoládét, amelyre életükben mindig is vágytak, csak meg(t)enni nem merték

Mint írtam volt, ágyban fekszem, de hogy miként kerültem ide, nem tudom. A lényeg, hogy fekszem, és rettenetesen utálom ezt az állapotot. Tehetetlen vagyok, mozdulni nem bírok, mert minden egyes szempillantás iszonyatos kínokat von maga után.

Mégis én most olvasni akarok. Józsefem már elment, elfutott még mielőtt szólhattam volna hozzá, s így könyv nélkül maradtam, kettesben a kitámasztott lábammal. Márpedig hírlapokat iszonyatos unalmam ellenére sem fogok a kezembe venni, mert a sok blődség, amely belőlük árad, betegebbé tenne.

Olvasnom viszont kell. Előbb hipnózissal próbálkoztam, de a kötetek meg sem moccantak, nekem viszont elviselhetetlen fájdalmakkal kellett felvennem a küzdelmet. Na megállj csak!… Nyújtózkodni kezdtem, hogy legalább a hozzám legközelebb eső kiadványok egyikét belebökdössem ölembe a kezem ügyébe került kiskanállal.

Olvasni ugyanis muszáj. Ezt valószínűleg tárgyiasult környezetem is érzékelni kezdte, hisz kívánságom végre beteljesült. Valami hozzám csapódott, én pedig belelapoztam.

„Az after csak elöljárószó lehet, tehát mindig kell mögötte állnia valamilyen névszónak vagy -ing igealaknak. Önállóan, határozószóként csak az afterwards (vagy a then) használható.

In the morning I do some exercises and after that I have a big meal.

After getting up I go out for a run,

1.      and have a big meal afterwards.

2.      and then I have a big meal.

JELLEGZETES HUNGLISH HIBA:

*I get up and after I go out for a run.

Az in idevonatkozó jelentése: múlva (lásd még 2.8., 2.13.)

I’ll see her again in a week/a week’s time/a short time.”

Hát persze, még mit nem! És ezzel a könyvet el is hajítottam, mégpedig olyan messzire, amilyenre csak tudtam.

De most mihez kezdjek?

Mivel semmi sem jutott eszembe, illetve eszembe jutott, csupán kivitelezni nem volt erőm, gondolkodni kezdtem. Igyekeztem felidézni, mi okból vagyok ágyhoz kötve. Mintha azt hallottam volna valamelyik félálmomban, hogy ficamom van, nem törésem, amiből arra következtetek, hogy a bokám kis időre felmondta a szolgálatot. De ez nem biztos, csak feltételezem. Józsefem nem közölt velem semmi erre vonatkozót, ám ez már meg sem lep, hisz ennél fontosabb ügyekről sem társalgunk. Tehát általában csakis magamra számíthatok, így most is. Ha rájövök, mivel indult a napom, akkor lépésről lépésre rekonstruálhatom a történetet. Lássuk csak. Azt hiszem, hétfő volt, Józsefem már nem volt idehaza, amikor útnak indultam. De merre is? Vásárolni biztosan nem mentem, mert pénteken mindent beszereztünk, amire ezen a héten szükségünk lehet. Hová mehettem? Templomba nem, mivel hétköznap megspórolom az erre való időt (de ezt ne árulják el senkinek). A piacot sem vehettem célba, mert bár szép idő volt, arra határozottan emlékszem, hogy kofák közé nem vágytam. És tudom is már: a vágyaim hajtottak! Zoltán barátomat kerestem fel, hisz régóta nem találkoztunk, és már nagyon hiányzott. Igen, hozzá siettem. Ő azonban nem volt odahaza, szokásszerűen másutt tengette üres óráit. A kérdés az, hogy kinél? Hát erre bizony nagyon nehéz lesz helyesen válaszolni, Zoltánnak ugyanis megszámlálhatatlan ismerőse van, kiváltképp hölgy ismerőse, kitalálni pedig, hogy éppen melyiküknek csapta a szelet, szinte lehetetlen. Mégis ki kéne deríteni, kinél vendégeskedhetett? Esetleg ezúttal nem is valamelyik felszarvazott férj öklei közül kellett kimenekítenem? Arra például egyáltalán nem emlékszem, hogy verekedésbe keveredtem volna. Egyáltalán nem, bár a bokaficamom akár dulakodás eredménye is lehetne. De nem az, ebben majdnem biztos vagyok, sajgó csontjaimat másfajta csapás érhette. Ám ha nem inkognitóban volt, akkor hol? Hová menekülhetett anélkül, hogy értesített volna? Csakis olyan helyre, ahol népes közönség előtt fitogtathatja férfiasságát, ahol újabb és újabb némbereket kergethet plátói szerelembe, ahol gyöngyvirág illatú primadonnák és vazelines szubrettek élő füzérében bizonyíthatja nélkülözhetetlenségét. A hely tehát, ahol Zoltánra ráleltem, nem egyéb, mint a...

Egy pillanat... Ráleltem-e egyáltalán Zoltánra, avagy sem?

Ráleltem-e, vagy nem?

Az ajtóm erre nekivágódott a falnak, és a nyílásban feltűnt Annácska, tenyerén egy hatalmas ezüsttálcával.

–        Asszonyom, úgy örülök, hogy végre magánál van, napokig eszméletlen volt. Jó reggelt! – toppant be szobámba lendülettel, és hozta magával a konyha illatait.

–        Napokig? De hisz emlékszem a fejére. – állítottam le, mert hirtelen beugrott a kép, amelynek központját Annácska arca töltötte ki.

–        Arra emlékezhet is, hisz egyhuzamban asszonyom körül sündörögtem, nehogy valami baja essék. Vártam, hogy észhez térjen. – magyarázta, miközben hajzuhataga kihullott főkötője alól.

–        Észhez? – kaptam fel a fejemet kijelentésére, mert időközben határozottan felidéztem magamban, hogy egy és más azért csak nem zajlott le mellettem észrevétlenül.

–        Össze-vissza beszélt, nagyon rám ijesztett.

–        Össze-vissza? – reagáltam abban bízva, hogy az Annácska által csak összevisszaságnak nevezett mondatfoszlányokból rekonstruálhatom a történetet.

–        Hahaha. – kacagott. – Állandóan a retiküljét kereste rajtunk. – mondta, s kacagott tovább, szemei felkiáltójelet formáztak huncut fizimiskáján.

–        A retikülömet? – néztem rá meglepődve, mert ilyen kurta útbaigazításra nem számítottam.

–        Hol a retikülöm? Megvan a retikülöm? Csak ez érdekelte, semmi más, homlokát hiába borogattam, nyelvére hiába csöpögtettem pálinkát, orra alá hiába tartottam pezsdítő hatású gyógynövényeket, szemhéja még csak meg sem rebbent. – vigyorgott tovább az én Annácskám, és kifordult a szobámból, én viszont keresgélni kezdtem a múltamban, abban reménykedve, hátha találok valami olyat, amiből kideríthetem, miért volt ennyire fontos számomra a retikül. És hogy gyorsabban pörögjön a munka, befaltam az összes csokoládét, amelyet ágyamból elértem. Volt köztük rumos, meggyes, konyakos, konyakos-meggyes, túrós, epres, fahéjas, kávékrémes. Mindközül a mazsolás ízlett a legjobban: egyikőjük azzal heccelt, hogy felmászott az asztal szélére csúszott tál vékony karimájára, ott korzózott le-föl, akár egy bolond öngyilkos-jelölt.

Ő legalább megdolgoztatott.