Lippa

főtéri bazárjában harcok dúlnak egy nő és egy férfi, majd a nő és a másik nő között, de nem teljesen véletlenül és értelmetlenül, mert végülis eredmények születnek a játéktér egyik felén, félreértések a bejátszott terület maradék részein

Lippán mindenképp be kellett ülnöm egy kávéra. Sokat hallottam ugyanis arról, hogy a bazárban csakis feketét érdemes rendelni, semmi mást. Ez kapóra jött, mert rettenetesen fáradtnak éreztem magam. Az utat is végigaludtam, amiért most pironkodva szégyenkezem, hisz semmit sem láttam a tájból, amire valószínűleg rettenetesen kíváncsi lettem volna, ha ébren maradok. Na nem baj, majd hazamenetelkor figyelmesebb leszek – gondoltam én a forró csészém mellett ücsörögve még a reggel.

Aztán persze semmi sem úgy történt, ahogyan elterveztem.

Valójában nem egyedül indultam el Lippára, hanem férjemmel, de hogy mi célból, arra nem emlékszem. Valamit mondott ugyan Józsefem a tegnap este, nem tudnám azonban felidézni, mit. Ugye megértik? Csak arra emlékszem, hogy szóváltásunk után átnyálaztam az összes olyan történelemkönyvünket, amelyben Lippáról szó esik. Volt ilyenünk nem is egy, ami azt eredményezte, hogy hajnalban végeztem csak a tanulmányaimmal. Talán ennek tudható be, hogy a felszolgált kávé jól esett. Egyébként ugyanis nem kávézom. Valakitől azt hallottam, nem tesz jót, aztán figyelni kezdtem a hatását, és tényleg azt éreztem, hogy szédülők tőle. Azóta inkább fekete teát fogyasztok a reggeli mellé.

A mai nap azonban ilyen tekintetben is kivételesnek számított. Megittam a löttyöt, amelyet egy barna képű bugyogós férfiember szolgált fel nagyon édesen, aminek nem igazán örvendtem. Vagyis a rengeteg cukornak nem, mert a pincér – mint személy – hidegen hagyott. Jóllehet magyarul nem tudott, de törökül sem, hiába iparkodott engem erről meggyőzni. Ő ugyanis még csak nem is sejtette, hogy folyékonyan beszélem azt a nyelvet, amelyet intonálni iparkodott, és amely igyekezet következtében megállapítottam: egyszerűen csak be akar csapni. Persze, hogy drágábban kívánta nekem eladni az itókáját, mint másoknak, ám én nem tágítottam, sőt, megkértem, tüntesse el a helységből formátlan hastáncosnőjét, mert ízléstelennek találom. Ő természetesen ellenkezett, és kézzel-lábbal mutogatta nekem a dolgait. Csatánk közepette szegődött mellém a lokál másik hölgy vendége, aki Emmaként mutatkozott be, s jelezte, látott a vonatból, mert ő is Temesvárról érkezett. Követhetetlenül hadart, nagyon sok mindent elmesélt nekem szempillantásnyi idő alatt, követni sem tudtam, ha jól belegondolok, ezért egyszer csak arra kaptam fel a fejemet, hogy egy bizonyos Józsefről beszél, aki mellesleg az én uram.

– Abban a pillanatban, amikor ránéztem, felismertem.

– Felismerte? Miről ismerte fel, ha szabad érdeklődnöm?

– Arról, hogy kiköpött anyja! Kiköpött anyja! – ismételgette felindultan. – Mancikának volt leánykorában olyan szép dús fekete haja, mint most neki.

– De hát honnan veszi, hogy Józsefnek fekete dús haja van, hisz ma le sem vette a kalapot a fejéről. Még rá is szóltam... – fejtettem volna ki álláspontomat, de közbeszólt.

– Az édesanyjával nagyon közeli viszonyt ápoltam.

– Szóval az édesanyjával... – eszmefuttatásom fonalát itt ismét megszakította.

– Emlékszem, amikor megszületett a kis Matild...

– Hogy mondja, Matild? – vágtam a szavába, de sikertelenül, mert ő lélegzetvétel nélkül folytatta mondókáját.

– Senki sem hitte, hogy túléli az első szülést, hogy aztán még a kis Matildot is derekasan világra hozza.

– Matildot mondott?

– Igen, Matildot. Miért? – ráncolta össze homlokát.

– És biztos benne, hogy Matild és József testvérek?

– Hogy képzeli! Ilyen szemtelenséget! – pattant fel mellőlem kivörösödve.

– Ó, bocsásson meg, rosszul fogalmaztam. Nem úgy értettem...

– Hát hogy értette!? Hogy lehet ezt másképpen érteni?

– Úgy értettem, biztos benne, hogy ugyanarra a Józsefre gondolunk?

– Mondja, maga viccel? – borult ki magából, és lecsapta kesztyűit az asztalkára.

– Úgy értem...

– Tudja mit, nem érdekel, mit ért és mit nem ért maga az egészből. Úgy mutatkozott be nekem, hogy József feleségét tisztelhetem magában, én pedig ezt el is hittem, most viszont már világosan látom, hogy Ön vagy őrült, vagy pedig csaló. Többé kíméljen meg, kérem, a jelenlététől, messziről kerüljön el! – kiabálta eszeveszetten, majd magamra hagyott.

Feloldódásának én persze csak örültem, hisz anélkül, hogy bármit is tettem volna, kiderült: él egy József Temesváron, aki kiköpött anyja, s akinek tényleg van egy Matild nevű húga, aki akár képeslapokat is küldözgethet neki. Persze előfordulhat, hogy egy számomra ismeretlen testvérpárról van szó, üzenetváltásuk egyik darabkája pedig csak véletlenül keveredett el hozzánk. Ha tehát József elárulná, kire hasonlít a szülei közül, közelebb kerülnék a titok megfejtéséhez. Ha azt állítaná, hogy sem az egyikre, sem a másikra, s ezt fotókkal is igazolná, attól még kapcsolata lehet egy Matilddal.

– Kisászón, páráncsól még válámít? – térített magamhoz a bugyogós, akinek korábban hadat üzentem szemtelensége miatt. Most viszont roppant szolgálatot tett, hisz családi ügyem felgöngyölítésébe rendesen belealudtam, így a fejem a kávéasztalkára bukott, ahonnan kalapommal majdnem lesepertem az üres csészéket. Köszönettel tartoztam tehát neki, s mivel jóindulattal segített, a baksis kifizetése alól sem tudtam kivonni magamat.

Józsefem a katolikus templomnál várt rám, ott adtunk egymásnak találkát. A ruhám krémszínű csipkegallérján éktelenkedő kávéfoltok felől nem érdeklődött, talán észre sem vette, hogy már nem hasonlítok arra az asszonyra, aki Lippára reggel megérkezett, én viszont a hazafelé vezető hosszú úton azzal kísérleteztem, hogy kiszedjek belőle legalább egyetlen használható adatot. Természetesen hallgatott, mint a sír, ami már kezdett nagyon idegesítő, s egyben gyanús is lenni.

Emma kesztyűjét retikülöm mélyére rejtettem.