Naplón kívül – de már közelebb hozzá

s ha lehetne, vesszővel kezdené ilyenkor mondatait a mesélő, ha még tudna egyáltalán szabatosan fogalmazni a nagy ijedelmek közepette, amelyeket egy ajtó vált ki belőle, vagy inkább egy férfi annak a bejáratnak a túloldalán, amelyik nem vezet sehová, csak a napos part pandanjába, ahol esik az eső, bár ezt egy-két személytelen kijelentésen kívül semmi sem bizonyítja

Boglárka, Ibolya, Margaréta, Alma, Anna, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, erősen bajlódott azzal, hogy kiteregesse fehér lepedőjét. De mivel a fal is fehér volt, nem látta az anyag végét, így próbálkozása kudarcba fulladt. Úgy vélte, jobb lesz, ha lefekteti a szőnyegre, de ezt a tervét sem tudta véghez vinni, mert az igen hosszú és széles darab beleakadt az éjjeliszekrényen álló növénybe, s leverte onnan. Ám a lepedő mégsem simult ki a járófelületen, inkább összekuszálódott. Naplóírónkon mégsem lett úrrá az idegesség, hanem szép nyugodtan benyitott Annácska szobájába, megkereste a kis seprűt, és eltüntette a cserép maradványait, a kaktuszt pedig átültette egy pohárba, talán pont abba, amelyből József nagyokat kortyolgatott előadása idején. Jó lesz ez, jó lesz ez, állapította meg félbe szakított munkájáról, és az összekuszálódott, összegyűrődött és összemocskolódott terítőt a bolyhos szőnyegen hagyta.

Aztán követni kezdett egy illatot, amely kivezette az udvarra, amin nagyot csodálkozott, mert úgy emlékezett, hogy a háznak, amelyben laknak, nincsen udvara. Egy térre emlékezett, ahová férje néha automobillal szokott behajtani, miután hosszú útról tér vissza. Emlékezett a szemtelenül aranyos muzsikusra is, aki vasárnap mindig felébresztette, de virágokra, színes kompozíciókra, füzérekre egyáltalán. Hangfoszlányokat is hallott, mintha egy rezesbanda felől fújta volna a dalt felé a szél, ám elméjében ehhez a nótához sem kapcsolódott fű, növény, bokor, fa. Csak egy pad, egy magányos barna fapad a tér közepén. Meg szerette volna közelíteni, de az ülőalkalmatosság egyre csak távolodott tőle, s mintha ült is volna rajta valaki szürke kabátban és kalapban. Ebből arra következtetett, hogy csakis férfi lehet az illető. Azonnal az ifjúra gondolt, ezért szaladni kezdett, hogy utolérje, s már-már meg is érintette a vállát, amikor a pad köddé vált, helyén pedig gyönyörű rózsák nőttek ki. Boglárka, Ibolya, Margaréta, Alma, Anna, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, ekkor rájött, hogy ez volt az az illat, amely kicsábította a szabadba. Lehajolt, hogy nagyot szippantson a virág parfümjéből, de amint közelebb került a szirmokhoz, a látvány halványulni kezdett, és hirtelen egy ötéves kaliberű gyermek szaladt be a képbe, kezében egy piros pöttyös labdával. A fiatalasszony ismerősnek találta a kisember arcát, olyan érzése támadt, mintha tükörbe nézett volna, ettől pedig egy kicsit meg is ijedt, meg is hátrált, ám amint a biztonságba araszolgatott, beleütközött egy ajtóba, amelyen valaki épp ebben a pillanatban kezdett kopogtatni. A nő előbb nem tudta, mi történik, majd önkéntelenül is szembe fordult a bejárattal, nehogy esetleg ráijesszenek. Egy férfi szólt ekkor hozzá ilyenképpen: „Engedjen be, hölgyem, kérem, tudom, hogy ott van, elázok idekint, engedjen be!”. Az illetőt arctalannak könyvelte el, mert nem ismerte fel a hangját, és persze a fejszerkezetét sem látta. Benyomásainak megfelelően válaszolt is neki: „Nem ismerem magát, ne kopogjon itt, kérem, menjen el, nem nyitom ki, nem engedem be, távozzék!”. És miután mindezeket kifejtette, felnézett az égre, s azt látta, hogy süt a nap, és négy óra körül lehet, délután. Mi a fenét keresek én ezen a helyen ilyenkor, egyedül?, tette fel magának a kérdést, és kinyitotta az ajtót, hogy elinduljon valamerre, mindegy, merre, csak el erről a térről. Az ajtó ki is nyílt, ő ki is lépett rajta, ki az utcára, bele a nagy forgalomba. Nem állt a túloldalon egyetlen férfi sem, se kalapos, se szürke kabátos, ám ez is mindegy volt már számára, hisz nem is emlékezett arra, hogy bárki is arra kérte volna, hogy engedje be az udvarra, a térre, engedje a gyermek vagy önmaga közelébe, mert odakint, a nyílászáró másik térfelén elázik. Boglárka, Ibolya, Margaréta, Alma, Anna, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, minderre egyáltalán nem emlékezett, különben megérdeklődte volna, hogyhogy zuhog az eső az ajtó mögött.