Bejegyzések
Eleinte igencsak kedvesen beszélnek majd hozzá az alattvalók. Érintkezésükben azonban lesz 
egy kis kényelmetlenség, zavar, viszonyukban benne lesz a furcsát megillető rábámulás, a hatóságinak kijáró távolságtartás, de nem számít. Sokan úgy fogják kezelni, mintha csupán a vezető anyag alcíme lenne az újságban. Mindezektől eltekintve barátságok születnek és élednek majd újjá az életében, bensőséges kapcsolatok, de azok, akik a társulatban eddig együtt voltak, eltávolodnak egymástól. Lehet, hogy az ő hivatalba lépése után valaki szégyelleni fogja korábbi gyengeségeit, a sikertelenséget, azt, hogy neki laposabb, kevésbé felfelé ívelő karrier adatott, pedig hősies volt, büszkeségéről gyakran lemondó, utasításokat, kívánságokat teljesítő.
Tudniillik az intolerancia rendszerváltástól és szakterülettől független. Jelen esetben arról van szó, hogy egyszer csak ötvenöt-hatvan éves lett egy korosztály, az első hivatásos színészgeneráció utáni, ennek tagjai pedig nehezen fogadják el: míg őket a tapasztalatok súlya s az ismeretek tára tartja egyensúlyban, a felszínen, addig a fiatalt az adrenalin, a vak hit az emberek jóságában, a folytonos fejlődésben. Az e téren megmutatkozó, mondhatnók biológiai jellegből fakadó harc a kezdetek óta tombol a nemzedékek között.
Attól tehát nem kell tartani, hogy a lendülettel teli színész-direktor beiktatását követő harmóniát, békét, közös ünneplést nem fogják megtörni a szokásos torzsalkodások, hisz a magyarok fő karaktervonását illetően nem következhet be fordulat: a féltékenység, irigység kétségkívül megőrzi elsőbbségét. Eme (tudat)állapot egyértelműen nagy pech mindannyiunk, de főként a vezető pozíciókban lévők no meg a majdan oda kerülők számára, hisz más népeknél más a domináns jegy (így például a munkamánia, a rendmánia, a pontosság vagy épp ellenkezőleg, a lezserség, a lustaságba hajló nemtörődömség), ami kiváltképp a művészek körében lehet ösztönző erejű. Ám ha összeférhetetlenségünk elméletét a tisztségviselő tisztázza magában, immúnissá válik a pofonokra: már senki sem fogja tudni halálosan megbántani, kiütni a sorból. Részéről állhat majd a bál.
Persze léteznek kedves, intim színházi közösségek is, ezekben néha csodálatos emberek rejtőzködnek. (A temesvári talán nem ilyen. De talán igen…)
Nézzük azonban meg, mi történt, minek a folyományáról beszélünk. A történet a következő. Néhány hónappal korábban előállt a groteszk helyzet: Temesváron, a magyar színjátszás 
egészét alig befolyásoló városban ketten perre mentek a magyar nyelven játszó színház direktori székéért. Azt hiszem, azon nincsen mit magyarázni, hogy egyetlen művelődési intézménynek sem tett volna jót a törvényszéki bokázásból eredő bizonytalanság (hát még a miénknek!). A kirajzolódott sorstalanságra még rátevődik a hallatlanul eltorzult támogatási struktúra, amit valójában az önkormányzatok általában bután cselekvő döntéshozó testületei határoznak meg, és amely bárkit képes indokolatlan előnyökhöz, méltatlan hátrányokhoz juttatni. A jelenkori színigazgatók felelőssége ezért óriási, a nekik szegezendő első számú kérdés pedig ekként hangzik: képesek-e átlépni önnön árnyékukat?
E dilemmától, no meg a direktorok mindegyikére érvényes szabályoktól, követelményektől elvonatkoztatva tárgyalt ügyünk egyedinek is tekinthető, mivel a magyar színházi világnak észlelnie kellett volna, hogy abban az esetben, ha a pereskedő temesvári (amúgy székely) felek holtodiglan-holtomiglan ragaszkodnak érveikhez, érdekeikhez, nem jöhet más, mint a brutális „állami” (fenntartói) beavatkozás, ami majd rendet vág.
Efféle rendet most más (fog) vág(ni). Nem valamely intézmény, de nem is a versenyvizsga nyertese. Ő csak egy név lesz a porondon (akárcsak a temesvári német színházban, amely már csupán a nevében német, sajnos). Sejti ezt mindenki, az érintettek azonban úgy tesznek, mintha nem. Ez még a korábbi diplomáciai ballépéseknél is nagyobb baklövés.
Fura helyzetbe kerültünk tehát. Bosszantóba, mert aki gondolkodik, az nem hisz abban, hogy a teátrumunkat, egész kulturális életünket a megye-, illetve a városházáról, mi több, a minisztériumból kellene egyengetni. Abban viszont hiszünk, hogy az „együttműködések” terén az lenne a legideálisabb, ha jó előadások, tévé- és rádióműsorok, újságcikkek születnének. Van tehát néhány idealisztikus elképzelésünk, álmunk, vágyunk, amely valószínűleg sosem fog már valóra válni. A drámaíró Csiky Gergelyről elnevezett bánsági teátrumnál maradva nyilvánvaló, hogy a papíron még önálló intézmény jövője voltaképpen azon múlik, színre kerülnek-e majd olyan darabok, amelyek képesek megszólítani a temesi szórványközönséget meg a többségi nemzetbélieket. Jelenleg ennek zálogtényezőjét csak homályosan látom. Újságírói pesszimizmusomon csupán az javít, hogy a szükséges legújabb kori metamorfózison már átesett igazi nagyágyúktól eltekintve a többi erdélyi s partiumi színházban sem biztatóbb a helyzet.
Mi tagadás, azért kétkedem, mert a publikummal is baj van, nem is kicsi. Ám ez érthető, mivel a mi színházaink, a temesvári, a nagyváradi, a szatmárnémeti nagyrészt múzeum, nem pedig lélegző, eleven, korszerűsödő 21. századi művelődési intézmény. Modern drámákat az említett helyszíneken ritkán játszanak, félnek tőlük, rettegnek. A klasszikusoktól viszont mi félünk: annyira elrontható mindegyik…
A pangást leküzdendő talán meg kellene kérdezni a közönséget, ki kellene menni a 
kőszínházból az utcára, s bemenni oda, ahol szórakozik a ma embere. A plázákba, pubokba, konditermekbe. Régen a bazilikának titulált vásárcsarnokban találkoztak egymással a szomszédok, városlakók, a papok felismerték az ebben rejlő lehetőséget, közéjük mentek, ott prédikáltak. Mások a színielőadásokat tartották a főtemplomokban.
Íratlan törvény, hogy az új közönséget ki és fel kell nevelni, a színházat pedig egyszeri és megismételhetetlen pillanatokból építkezővé, interaktívvá tenni.
Mára a potenciális nézői réteg túl összetett és individualizált lett ahhoz, hogy a drámaírói nagyságok kollektív lelkesedést váltsanak ki. Az átlagnézőt általában hidegen hagyják a nevek és a darabcímek, az alkalmi közönség fél a produkciókra nehezedő rendezői unalomtól, és hasonló intenzitással retteg a kísérletező szellemtől. Nyugodt, mindenre fogékony 
társadalmunkat ugyanis átalakította a migráció s mozaikkockákra szabdalták az egyéni életstílusok, benne divattrendek szabnak irányt, uralomra pedig a szeszélyes világpolgárok jutottak. Ők azok, akik shoppingolva elégítik ki magukat, hol kínai ételt esznek, hol hamburgert, hol izmaikat fejlesztik valamelyik fitneszteremben, hol szalszát táncolnak „a klubban”, ha ugyan nem egyazon időben tesznek eleget az összes külső s belső kényszernek. Márpedig a hűség egy társulathoz, a bérletváltás, a rendszeres megjelenés összeegyeztethetetlen a következetlenséggel, a pláza-mentalitással, a globalizált életmóddal.
Ezen oknál fogva az akkurátus színidirektorok már nem a svédasztalszerű repertoárral próbálják elvarázsolni a közönséget, hanem a sikerregények, sikerfilmek dramatizált változatával. Ők abból indulnak ki, hogy az újdonság élménye többeket vonz, mint egy sokadik Cseresznyéskert, például. Ha pedig megalkuvásukért szemrehányást kapnak, arra a nyomásra hivatkoznak, amellyel a kulturális intézményeket profitorientált, anyagias üzemmódra kényszerítik, ítélik.
Morus Tamás azon megállapítása, hogy „a hagyomány nem a hamvak imádata, hanem a tűz továbbadása”, üzenet lehet az egyre apróbb szigeteket alkotó közösségek számára, 
amelyekben erős a nosztalgiázás, a jelen bizonytalan, az egyének létükben érzik magukat fenyegetve, ezért kórusban sírják vissza a boldog békeidőket, a hagyományos, paraszti életmódot, a János Vitézeket és Marcsákat (arról persze megfeledkeznek, hogy a tökéletesnek, ideálisnak mutatkozó színfal mögött nagyhatalmak csaptak össze, így többnyire tombolt a front). Ez a magatartás az előadóművészetekben nagyon elterjedt, főként a partiumi s a bánsági színházakban, hisz utóbbiak publikuma kétségbeesetten kapaszkodik a 19. századból ránk maradt előadásformákba. A shoppingolóktól és a kísérletezőktől elhatárolódó osztályt alkotva ők azt akarják látni, amit ismernek, a „modernt” veszélyesnek, nyugtalanítónak tartják, és fenyegetésként élik meg mindazt, amihez a kortárs vagy az alternatív kritikai jelző tapad. Az ilyenféle darabok esetében automatikusan átkapcsolnak egy másik csatornára. Nem látják át, hogy az, amibe a nemzettudat-ápolás, nyelvművelés leple alatt őket belevonták, a figyelem elterelését és időnként a fogyasztói társadalom törvényeit szolgálja. Nem érzékelik azt sem, 
hogy a színművészet nem muzeális érték. Nem fogják fel, hogy a jó színház izgat, bujtogat, tele van súrlódásokkal, ellentmondásokkal, de nem azért, hogy a közönség biztonságát tönkretegye. Meg kellene értetni velük: ahhoz, hogy a színház továbbadja a hagyomány tüzét, folyamatosan provokálnia kell a konvencionális normákat. Továbbá: hogy csak akkor lesz felelősségteljes, ha a szemet meg a szellemet is megnyitja. A színháznak testközelbe kell férkőznie, irritálnia kell, sőt, úgy kell hatnia, mint egy lidércnyomásnak, amelytől a legszívesebben mindannyian megkímélnénk magunkat. A színház tragédiája, hogy a befogadók, címzettek, megszólítottak sejtését, megértését megelőzve mindig előbbre járt, mint a néző s a kritikus. Ezzel azonban csupán a kötelességét teljesítette. Fontos azonban, hogy ezt ne tegye feltűnően.
szervezetekkel, tanintézményekkel, kulturális központokkal és kiadványokkal közösen érje el a kitűzött célokat. Ilyen esetekben az eredmény csapatmunka, a színház nem a sokak számára idegen és elidegenítő repertoárfogalom bástyája, hanem a kollektív képzelet, a nyilvános vita alapvető intézménye, az interkulturális, nemzedékek közti kapcsolatok fóruma.Várad, 2008/4
MINDEN JOG FENNTARTVA.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése