Cigiszünet

Van egy főtér, a főtéren van egy intézmény, az intézményben vagyok én és a munkatársaim, vagyis mi és a többiek. A gond a többiekkel van, nem mintha mi mindig angyalok lennénk, de azért mégis... Van némi különbség köztünk és köztük. Ilyen lenne például az, hogy ők mindig pontosan tudják, mi a felesleget alkotjuk, míg mi máig nem jöttünk rá arra, miért szeretnek ők feleslegesek lenni.

Nos. Hivatali szinten január eddig mindig az összegzés időszaka volt, most is az, az előző év hatékonyságát mérő kimutatásokat ugyanis világviszonylatban az év végén szokás benyújtani a guruknak. A csúszás nálunk abból adódik, hogy a hazánkfiai picit szorgalmasabbak az átlageurópainál, így a kitöltendő adatlapok többször csúsznak át egyik íróasztalról a másikra, attól függően, hányan húztak el egyszerre Spanyolországba epret enni. Noha a párhuzamos fusizás lehetőségével eddig még senki sem élt, a határidők és a velük járó súlytalan fenyegetések nem hatottak serkentően a társaságra. Sőt, az emelt szintű követelmények hatására a többiek közül egyesek már jelezték, nem bírják tovább. Két kávé, hat cigi s hatvankilenc sóhaj között összesúgtak a dohányzóban, majd velünk is megosztották a tanulságot, amely kb. így szólt: bizony gazdasági világválság van, ami miatt mélyült az emberiség depressziója. Ezen a fejezeten belül olyasmin meditáltak, hogy a kevesebb pénz kevesebb kaját jelent, a kevesebb kaja kevesebb kalóriát, a kevesebb kalória pedig kevesebb munkát. Mondtuk, hát az elég szomorú, s én még azt is hozzáfűztem nagy okosan, hogy eddig is csak csipegettem, semmi gond. Erre furcsán néztek rám, majd lenézően megkérdezték, hol élek, hanghordozásuktól pedig azonnal hibásnak kezdtem érezni magamat az ő rosszullétükért.

A cigiszünet azonban nem ért véget ezzel, a téma ugyanis egyre nagyobb közérdeklődésnek örvendett, olyannyira, hogy még a szektások is felsorakoztak a füstfelhő alatt. Valóságos bábeli hangzavar keletkezett, főként miután valaki felvetette: gonosz, aljas, hitvány fenntartónk azt a régen beígért húsz százalékot is levonja majd a fizetéseinkből, amit máig nem volt képes hozzánk vágni. Az anyagmozgató gyorsan utána számolt, és kiderítette, jobb lesz nekünk feketén Olaszországban. Ebből újabb cirkusz kerekedett, mert az elkeseredett diplomás rázendített az Én nem azért tanultam című eposzra, mire a mellette kontrázó halálos ellensége dögölj meg alapon kikürtölte: „Ugyan már, pont te beszélsz? Nem elég neked a húszmillió!” Erre mindenki megdermedt, a röpgyűlés pedig berekedt. A tömeg úgy tett, mintha menne a dolgára.

Egy óra múlva azonban már szent volt a béke, s a banda ismét a dohányzóban csiripelt. Ezúttal az intézmény ifjú zsenijéről folyt a duma, aki a globális pénzügyi s lelki összeomlás még nagyobb kárára kikunyerált a főmuftiktól egy hollandiai tanulmányutat. Igaz, hogy a példagép nemrég érkezett meg Itáliából, ahol a külügyminisztérium finanszírozását öt évig élvezte, s közben Berlinnel meg Londonnal is megismerkedett, a vezetőség viszont úgy látta, az intézmény érdekében kifejtett hatalmas erőfeszítéseiért megérdemli még ezt az aprócska jutalom-kirándulást, amely nem tudni mikortól meddig fog tartani, ám szerintük nem is ez a történet lényege.

Mondjuk, szerintünk sem, leginkább, hogy a részleteket csak később közölték velünk a kisistenek, mégpedig abban a visszafogott nyelvi köntösben, amelytől könnyek szöknek a mifajtánk szemébe. Mivel a tanács most óriási nehézségekkel küzködik, magyarázták, fogyóeszközökre az idén ne számítsunk, papírra, ceruzára, golyóstollra, rajzszegre, gombostűre, zsinegre, kötélre nem telik a költségvetésből. Telni fog viszont a közönségszolgálat ideiglenes felfüggesztésére, általános tatarozásra, légfrissítők beszerelésére, óriásbannerek nyomtatására, bukaresti agytágítókra, effélékre. Ja, s ha netán kivennénk egy hosszabbacska cigiszünetet, lekötelezve éreznék magukat velünk szemben a süllyedő bankszektorból kimenekített pereputtyaik, és, gondoljuk meg, talán még mi is bepillanthatnánk a csipkeverő brüsszeli fiúk titkaiba, segédmunkásként. Különben, ennek az intézménynek az alkalmazottjaként – soha! Legyen világos.

Olybá tűnt nekem ez a programbeszéd, oly torznak, falsnak és undorítónak, mint amilyen tragikomikusnak mentális rabszolgaságunk legutóbbi törvényesítése: eddig is idegesítette a magas polcon ülőket, hogy le sem sza’juk őket, most meg tesznek róla, hogy ez bekövetkezzen.

Rajta hát, fedezzük fel Európát. Egy csókot megér.

(A fenti diskurzusok a fantáziám szüleményei. Bármely egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.)