Multirötyi

Sírógörcs kap el, ha számba veszem, milyen hétköznapi dolgok miatt bosszankodik sokszor a hozzám hasonló egyszerű flótás, például délutánonként, miután a gonosz főnökök lenyomták alattvalóik torkán a legújabb maszlagot, és megkönnyebült szívvel, repdeső lélekkel merészkednek ki a szolganépek sétafikálni, kirakatokat bámulni a világvárosként reklámozott konzervdobozba, belevetni magukat a 21. századi ultramodern életbe. Hű... Felidézni is nehéz.

Mint általában, a pénztárcámban ezúttal sem lapult arra elegendő dohány, hogy olcsó ürügyként beüljek a kávézóba egy kapucsínóra, hogy aztán onnan észrevétlenül surranjak, lopakodjak be a szeparéba, az úgynevezett budiba. Amúgy meg: kávézót nyitva nem találtam, amit meg igen, az köpködőnek álcázott késdobálónak mutatkozott, vagyis inkább eltaszított, mint odavonzott. Az illető krimó azért sem tetszett, mert már messziről mellbevágott az a nagyon sajátos, alkoholos izzadtságszaggal elegyült klóros cigarettafüst, amitől még egy hétéletű óriás is hanyatt vágódik, hát még a magamfajta nádszálbélű teremtés. (Persze mondhatnám nyugodtan azt is: olyan pofák meredtek reám odabentről, hogy megijedtem és elmenekültem tőlük, el jó messzire.)

A parkbeli bokrok árnyékszékét úgyszintén kockázatosnak találtam próbára tenni, no nem azért, mert az uniós csatlakozástól egyből annyira civilizáltak lettünk, hogy bunkósbot helyett manapság kislapátot és kisseprűt visel magánál a román, hanem azért, mert mindenik parkbeli séta felér egy biokémiai kísérlettel, hisz sosem tudhatod, mekkora adag várakozik rád a bozót túlsó oldalán. Szárazon is megúszhatod, de csak ha szerencsés csillagzat alatt születtél.

Szóval nem leltem sehol egy nyugis, biztonságos helyet, ahol a folyó ügyleteimet emberi módra végezhettem volna el. A zserbós cukrászdák kimentek a divatból, akár a budis nénis közvécék, helyüket izomagyú parasztgyerekek puccos kaszinói vették át, ám azokat pár perces használatra mihasznáknak nem adják át. Két lehetőségem maradt tehát. Vagy az egyetemi klozetet veszem célba angolosan, higiéniailag ugyanis az ottani eléggé nagy-britanniás – latolgattam helyzetemet magamban –, vagy a plázabelit, de mivel az előbbi nem esett látótávolságon belül, az utóbbiból pedig szinte már hegyeket találni, a második megoldást voltam kénytelen elfogadni.

Berohantam hát a multimarket rózsaillatú rötyijére, s dicsértem is volna azonnyomban a kapitalista humanizmust és a humán kapitalizmust (hirtelen nem kapcsoltam, per pillanat melyik a meghatározóbb), hogy na végre, de nem volt rá időm, mert még mielőtt bármit csináltam volna, a másik fülkében pisszegni kezdett egy pszichopata. S pisszegett őkegyelme kisfiúsan, pisszegett nagylányosan, vagyis mindenféleképpen pisszegett, ütemesen lihegett és paripásan fújtatott, produkcióját incselkedő füttyentéseivel, nyelvének csalfa csettintgetéseivel tetézte, abbahagyni a marháskodást nem igazán volt kedve, azt hiszem. Így ment ez percekig, mígnem, hála az égnek, felkacagott a bejárat, nagylelkűen kitárulkozott, beengedte hozzám a megváltóm, legalábbis én akkor azt reméltem. Villámzár felhúzva, víz lehúzva, nyílászárók ki- meg berúgva, hely- és szerepcsere a fal túloldalán.

Egy ideig bizalmas csend és otthonos lábszag honolt a klotyón, amit a sorsnak meg kellett volna köszönnöm, mert amikor már teljesen ellazultam és feloldódtam, szomszédságomban rázendített nótájára az arctalan asszony, aki a vele lévő gyermeknek sírta el, mennyire sanyarú az ő helyzete. Messziről jött el ide, a földi Kánaánba, munkahelyet, csapot-papot hagyott hátra, villantotta fel lélegzetvétel nélkül egész élettörténetét a kétéves-forma srácnak, akit egy szál gatyában a jéghideg csempére ültetett le, s akire én a válaszfalon vágott alsó nyíláson láttam rá. Kellemes érzések, benyomások bizseregtek bennem, mit mondjak. Sejtettem, ha én most kimegyek, a minden hájjal megkent nőszemély piócaként ugrik majd rám, és parancsba adja, pengessem le neki az ötlejest, éhes a kicsinye, kiflit enne. De a nyavalyás ezúttal ráfizetett, mert a rötyis cirkuszt én úgy megelégeltem, hogy mindahányuknál gonoszabb szerepbe pattantam bele. Ha valaki szélvihart látott arrafele, az én voltam, az ajtók visítva csukódtak be utánam. Így hát rózsaillatú vécékagyló s duzzadt ajak maradt fizettségül a budimaffiának.

A jeleneteket, remélem, a térfigyelő kamera rendesen rögzítette, hogy szavaimban senki ne kételkedjen.

Reggeli Újság, 2009. január 7.

MINDEN JOG FENNTARTVA.