Majorság lakja az Árpád-kori templomot

Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk. No nem azért, mert eleddig nem tudtuk, hogy a nagyvilág tele van furcsaságokkal, hanem azért, mert ott állt előttünk a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor délután 1 óra tájt bekopogtattunk a portájukra. A házaspár azonban azonnal betessékelt, a meglepetésnek még a nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a családi házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Hívatlanul jönnek hozzájuk a külföldiek, noha az egykoron németek lakta Bihar megyei várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.
„Három éve régészeket láttunk vendégül, aranykincseket kerestek, de nem találtak” – világosított fel szívélyesen Sándor bácsi, a páratlanul értékes hajlék őre. Noha igazolványt nem kért a magukat archeológusnak nevező személyektől, meg van győződve afelől, hogy az illetők igazat mondtak neki, hisz autóval érkeztek a városból...
Később újabb kutatók vertek sátrat Türkösiek kertjében. A társaság néhány uborkáért cserébe túrta fel a veteményeskertet, nem kis eredménnyel: a föld alól számos emberi csontváz került ekkor elő. Kétségkívül ez a kollektíva alkotta a nagyváradi múzeum által terepre küldött stábot, véli Sándor bá'. Ezt annak alapján állapította meg, hogy az illetők több napig tartózkodtak a helyszínen, a feltárást követően pedig betemették gödröt. Szakszerű munkájuknak tulajdoníthatóan a felszínen jelenleg nyoma sincs annak, milyen értéket rejteget a tamáshidai talaj. A sírokon ma paradicsom, petrezselyem, óriástök terem.
Mivel az udvaron kifeszített kötélen száradó konyharuháktól, fehérneműktől alig látunk valamit a templomból, amelynek csúcsát kereszt helyett gólyák koronázzák, megkértük a házigazdát, engedje meg, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a középkori építményt. Szabad utat kaptunk tőle.
Valódi kalandunk így a drótkerítés túloldalán kezdődött, és folytatódott a hajóból lett baromfiudvaron, ahol megjelenésünkkor halálra riadt tyúkok, libák röppentek szét, iszkoltak be a valamikori szentélybe s az omladozó torony alatti boltíves zugba. A nyugalmában megzavart, felháborodott majorság koncertje valószínűleg a szomszédban lakó disznókat is felzaklatta, hisz a sertésállomány is hangos, zajos tiltakozásba kezdett.
„Én még gyermek voltam, amikor itt már minden úgy nézett ki, mint most" – mondta a nyolcvanadik életévéhez közeledő Türkösi bácsi, miközben idegenvezetőt alakítva rendesen megsétáltat a közel ezer esztendős romtemplom körül, amelyről nem hiszi, hogy a törökök húzták fel. Úgy tudja, az elmúlt másfél száz esztendőben csak a vakolatban esett kár, no meg a csonka toronyban, amelyről lezuhant a bronzkereszt és a tető. Hogy a feszület időközben hová lett, arra nem emlékszik. Arra viszont igen, hogy a tenyérnyi repedéseket és a hatalmas lukatat a falban az oroszok, illetve a németek bombái, lövedékei okozták a második világháborúban.
„Az öreg Ardelean Péter nem szerette, hogy bejárogatunk a telkére, nem is nagyon engedte meg nekünk az ide való besettenkedést” – idézte fel hajdani élményeit a nyugdíjas vasutas. A telket 1990-ben vette meg házastól Ardeleantól, 50 ezer lejt fizetett érte, tehát elég sokat. Azért esett a választása a templomos területre, mert az édesanyja, aki betegeskedett, a történelmi maradványok szomszédságában lakott, ő pedig mindenképp közel akart kerülni hozzá.
Amúgy Róza nénit, Sándor bácsi feleségét kimondottan zavarja, hogy az épített örökség épp az ő birtokukon színesíti a tájat. Bosszankodik, mert folyton váratlan látogatók állítanak be hozzájuk, de idegeskedik azért is, mert a "kiválasztottság" rengeteg bajjal jár. A bozót, például, feltartózhatatlanul nő, terebélyesedik, kúszik, csúszik, betornázza magát mindenhová. Sándor bácsi nemrég vette fel vele a versenyt, ám nem sok sikerrel. Hogy miért nem tette ezt meg hamarabb, ha már évek óta az övéké a parcella s a rajta dacoló hagyaték? Hát azért nem, magyarázza az asszony, mert a telek, amin a hajlék áll, igazából nem is az övéké, hanem az államé. S azt se firtassuk, legyünk szívesek, miért nevel más területén szárnyasokat, mert egyedül az ő dolga, mit csinál, és mit nem. Sándor bá' mégis a telekkönyvi bejegyzésre tereli a szót, továbbra is fenntartva: igazoltan ők a tulajok. „A hatóság örvendjen, hogy kiirtottam a sövényt. Ha én nem lennék, és nem vágtam volna ki a töviseket, már régen belepte volna a templomot a gizgaz” – hangsúlyozta büszkén.
Aztán előkerül a sufniból az alagutas-üveghintós mese is, amely összefonódik Lipthay Frigyes báró történetével, aki annyira megijedt a szovjetektől, hogy félelmében a hintót leeresztette a pincébe, amelynek titkos bejáratát később valakik felfedték, megtalálták. Nos, a história szálai ezennel alaposan összegabalyodnak. Tudniillik a Lipthay család abban a kastélyban lakott, amelyből még egy szeg sem maradt meg, és amelyről Türkösiék fenntartják, az is az ő kezükbe került telken magasodott, ezért van tele az udvaruk régi tégladarabokkal. Végül is mindegy, mi, hol, mikor, miként, mivel a mesélő szerint az üveghintó darabokra tört. A kötél ugyanis, amelynek segítségével a járművet le akarták ereszteni a mélybe, elszakadt...
A legendát az 1922-ben született Szilágyi Sándor helyi lakos is valósnak véli, noha nem nevezheti magát szemtanúnak. Értelmezésében az úri lak nem az istenháza mellett állt, hanem néhány száz méterrel arrébb, ráadásul sosem volt a báróé. Az eredeti tulajdonosnak Bors volt a családneve s gróf a rangja a társadalmi hierarchiában. A lórántfalvai (ma Lovrin, Temes megye) Lipthay ugyanis felesége, Lázár-Bors Margit révén jutott be az előkelő házba, amelyet később eladott a sógorának, mivel öregségére visszatért a Bánságba. Az idős Bors báró pedig Pestre költözött - ecsetelte Szilágyi Sándor, akit tornácos otthonában látogattunk meg. Az ősz hajú úr ennyit volt képes felidézni a nagy sztoriból, a Tamáshidát érintő háborús frontvonalra, a lövöldözésekre viszont csak töredékesen emlékszik.
A templom Árpád-kori voltát bizonyító elméletet Pázmány Attila református lelkész is előadta. Tőle hallottuk, hogy a honfoglalásig visszavezethető Tamáshidán a középkorban nagy számú német ajkú lakós élt, és 1540-ben országgyűlést tartottak a falai között. A 16. században már javarészt magyarok lakták a várost, amely idővel veszített kistérségi jelentőségéből, és községgé vált. A románok a két világháború között, a trianoni diktátum után szaporodtak meg Tamáshidán. Az ifjú tiszteletes aláhúzta: ha az őshonos népesség nem is, a román és gótikus jegyeket viselő istenháza mind a tatár hordák támadásait, mind a törökvészt, mind pedig a rendszerváltozások sodrását átvészelte. Azt viszont, hogy pontosan mikor és miként, egy vagy több szakaszban épült-e, s azt, hogy mely évben vagy években sérült meg, csak egy átfogó falvizsgálat tisztázná. „Érthető, miért nem törődött senki a templom állagmegóvásával, miért vonakodnak a restaurálásától mindmáig az illetékesek. A hajlék egyike az élő tanúinknak” – nyomatékosította a lelkész.
A műemlék felújítása, megmentése végett legutóbb Lőrincz Lóránd tett lépéseket. A tamáshidai reformátusság korábbi tiszteletese egy neves anyaországi alapítványhoz nyújtott be pályázatot, anyagi támogatást kérve, remélve a terv megvalósításához. Dossziéját azonban lesöpörték asztalukról a bizottsági bírák.
Reggeli Újság, forrás: gondola.hu, 2005. augusztus 3.


MINDEN JOG FENNTARTVA.