Ady - 90

Pomogáts:
A minőség forradalmát kell végrehajtanunk

Pomogáts Bélának, az Illyés Közalapítvány elnökének ítélte oda az első Partiumi Írótábor Pro Partium-díját a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Közgyűlése. Az irodalomtörténész az érmindszenti Ady-portán válaszolt az erdélyi magyarság túlélési stratégiájával, illetve a nagyváradi írótalálkozóban rejlő lehetőségekkel kapcsolatos kérdéseimre.

– Mit érez, amikor megérkezik Érmindszentre?
– Igazából egy kettős érzés ragad magával. Egyfelől a hely szakralitása, ami abban érhető tetten, hogy ez a szilágysági kisfalu egyike a magyar irodalom és kultúra megszentelt helyeinek, hiszen itt áll Ady Endre szülőháza. Mindazok számára, akiknek a költő alakja, munkássága, életműve tartalommal bír Érmindszent kétségkívül fontos hely. Másfelől rám telepedik egyfajta halvány nosztalgia, vagy tán szomorúság, mivel e település ma már Erdélynek, a Partiumnak egy teljesen elfeledett csücske, ahol az élet már évtizedek óta semmit sem fejlődött, ahol egy elhanyagolt, mondhatnám pusztuló falut talál a látogató, ahol a magyar közösség követhetetlen gyorsassággal fogyatkozik, ahol a lelkész is már csak vendég, és ahol, úgy tudom, magyar iskolás is alig-alig akad. Tehát a hely méltósága s az élet szűkössége itt olyan ellentmondásban áll egymással, ami fájdalmat okoz az embernek.

– Mi a véleménye az Ady-porta mögé tervezett, már a gondolat szintjén is megtorpedózott Ady-központról?
– Nagyon jó ötletnek tartottam. Most viszont azt hiszem, nagyon sok mindennek létre kellene jönnie ahhoz, hogy a kezdeményezést siker koronázza. Hisz Érmindszent szinte megközelíthetetlen, ide egy, a főútról leágazó, keskeny, télen valószínűleg járhatatlan ösvényszerűség vezet ki. Először tehát az úttestet javallott rendbe tenni, mert nélküle még ki sem lehet hozni ide a zarándokokat. Ahhoz, hogy ezen a Szatmárnémeti és Nagykároly közti partiumi vidéken el lehessen bármit is kezdeni, kifogástalan, modern infrastruktúrára lenne szükség. Persze erre cáfolatként felhozható az, hogy a már kész Ady-központ, a pelegrinációnak otthona fellendítené a települést, kiindulópontja lenne az óhajtott felemelkedésnek. Mindenesetre óriási anyagi forrást kellene felhasználni az emlékhely létrehozásához, amelynek megnyitása korántsem zárná le az ügyet, hisz a centrum fenntartása ugyancsak rengeteg pénzt igényelne. Nem tudom megítélni, mennyire lesz életképes, hatékony a terv, ezzel együtt nagyon szeretném, hogy megvalósuljon. A várható nehézségeket azonban mindenképp számításba ildomos venni.

– Eleddig miért nem történt semmi Érmindszenten? Az írószövetség nem támogathatta volna hathatósabban az Ady-kultusz ápolását?
– Azt azért nem állítanám, hogy semmi sem történt. Például rekonstruálták a tűzvészben odaveszett szülőházat, aztán berendezték az emlékmúzeumot. Szobor is készült, amelynél minden évben összegyűlnek Ady hívei. Azon túl, hogy támogattuk az intézmény beindítását és az ünnepségeken mások mellett mi is elhelyezzük a kegyelet koszorúit, érdemben nem sok segítséget nyújthatunk. Hadd mondjak egy példát. Amikor írószövetségi elnök voltam, megkeresett egy környékbeli, aki arra kért, építsük meg a Nagykároly–Tasnád–Érmindszent útvonalat. Hát, ugye, ez egy nagyon szép gondolat, de nincsenek valós alapjai. Egy ilyen munkálat véghezvitele az írószövetség évi költségvetésének több mint százszorosát követelné meg. Teljesen irreálisnak tartom azt az elvárást, amely szerint a járható közútról a magyar írószövetségnek kellene gondoskodnia. Az írószövetség akkor fog tudni Ady Endre örökségéért helytállni, ha adva lesznek azok a körülmények, feltételek, amelyek Ady szülőfaluját is kiemelik az elhagyatott, elfeledett, sorstalan partiumi falvak helyzetéből, és ekként lehetővé fog válni a 21. század követelményeit minden tekintetben kielégítő közösség kialakítása.

– Sikerül-e majd a Partiumi Írótábornak beteljesítenie a hozzá fűzött reményeket?
– Efelől nincsenek kétségeim: ha nem is az idei látogatás formájában, de el fogja érni a célját. Nagyváradnak kiváló lehetőségei vannak az írótábor folyamatos megrendezéséhez. Megvan hozzá mind a helyszín, mind az apparátus. Hiszem, hogy az összeállt csapat képes megtalálni azokat a szellemi feladatokat, amiket egy efféle írótábornak el kell végeznie. A jövő évi tematikát illetően én már kifejtettem az ajánlatomat. Azt javasoltam, hogy a soron következő tanácskozás a magyar kulturális régiók helyzetét mérje fel, hisz ilyen vidék ma már több is van. Magyarországon a Dunántúl és az Alföld, Szlovákiában a Felvidék, Ukrajnában Kárpátalja, Romániában Erdély, belső Erdély, a Partium, Székelyföld és a Bánság, Szerbiában a Délvidék és Bácska, de létezik burgenlandi magyar irodalom is; ez utóbbit sem szabad szem elől téveszteni, marginalizálni. Ezek a térségek nem politikai szempontok, határok szerint osztják meg a magyar irodalmat, hanem regionális keretekben gondolkodnak, méghozzá a történelmi, Trianon előtti övezetekre alapozva. Egyébként a kulturális tájegységek gondolata a legszorosabb értelemben összefügg az EU alapeszméjével, ugyanis az Egyesült Európa – ahogyan azt annak idején de Gaulle megfogalmazta – nem pusztán az államokat, országokat kívánja összevonni, hanem a nemzeteket, a népeket is. A térségek bemutatása, problémáik, perspektíváik megvitatása hangsúlyosan európai feladat. Még azt is el tudom képzelni, hogy az előbb kibontott elv jegyében fogant nagyváradi összejövetelt Brüsszel is finanszírozni fogja.

– A tábor első napján Ön rámutatott: bizonyos túlélési stratégiák kidolgozásával megállítható lenne a romániai magyarság fogyása.
– Sajnos a népszámlálások azt mutatják, hogy az apadás mára tragikus méreteket öltött. Miközben az erélyi románok száma több mint a kétszeresére növekedett, az erdélyi magyarságé félelmetesen csökken, ez a jelenség különösen a városokban tapasztalható. A magyar kultúra, nemzet egykori fellegvárai, így Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Brassó vagy Temesvár elvesztették elsődleges magyar jellegüket. Természetesen ezt a folyamatot lehetetlen visszafordítani. Abszurdum abban bízni, hogy ezen települések majdan ismét magyar többségűek lesznek. Ám e vásorok lakossága kellő bátorítással öntudatosabbá tehető. Elérhető az, hogy szervezettebben élje a maga életét, őrizze meg magát, és megerősődve kerüljön be az EU-ba. Az erdélyi városok magyarságának a minőség közösségeivé kéne válniuk. Németh László annak idején a minőség forradalmára szólított fel, arra, hogy minőségi kultúrára, minőségi közéletre, minőségi politikára kell törekedni, ez a fajta cselekvési mód pedig a mai erdélyi magyarság számára különösen érvényes programot jelent. Az erdélyi magyarság ugyanis csupán az értékeivel egyensúlyozhatja azt az óriási számbeli vesztességet, amit Trianon óta elszenvedett.

– Számíthatunk-e a közeljövőben új Pomogáts-könyvre?
– Sajnos most nem nagyon jut időm a munkára, a közélet ugyanis teljesen felörli az életemet. Nemrég jártam Marosvásárhelyen, utána egy felvidéki meghívásnak tettem eleget. A jövő héten Jászóba, Kassa mellé utazom, irodalmi összejövetelre. Aztán Kárpátaljára megyek, majd Csíkszeredába, ahol a Bolyai Nyári Akadémián tartok előadást. Két út között azonban igyekszem sajtó alá rendezni régebbi munkáimat. Az idén már három könyvem megjelent, és továbbiak is várhatók. Ami elé nagyon nagy várakozással tekintek, az a budapesti Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő művem, egy megrendelt irodalomtörténeti válogatás. A tanulmánykötet már nyomdában van, ezért nagyon remélem, ősszel már kézbe is vehetik az olvasók.

(Megjelent a Reggeli Újságban, az évre, hónapra viszont már nem emlékszem, de ha eszembe jut, bejegyzem. Köszönöm a megértéseteket.)