A diplomatatáska

P. H.-t fekete szarvasbőr aktatáskája tette felismerhetővé. Valahányszor magához vette nélkülözhetetlen kellékét, az úgy ragyogott kezében, mint máson a frissen kisuvikszolt cipő. P. H. ugyanis kimondhatatlanul hiú volt. Reggelente például elsőként "diplomatáját" tisztította meg a széndioxidtól fulladozó utcákon rátapadt koromtól egy spéci, erre a célra vásárolt szerrel, majd portalanította a haza felvirágoztatásáért, a párt dicsőségéért kifejtett munkája fejében kapott kitüntetéseit. Közülük egyre különösen büszke volt. A kis vörös csillagost akkor tűzte mellére a helyi csavargyár propagandafőnöke, amikor éjt nap alá téve sikerült túlteljesítenie a havi, fejenként öt tonnában megállapított normát. "Feledhetetlen ünnepet ült tiszteletemre a SURROM kollektívája, a trikolór is kikerült az üzem oromzatára, s megérkezésemkor még a portás is szalutált" – emlékezik vissza nosztalgiával a húsz évvel ezelőtti eseményekre a hagyományos, cikóriakávéba áztatott margarinos zsemléből összedobott reggelijét majszoló P. H.

A díszes ceremónia lezajlása után J. J. elvtárs, az üzem vezérigazgatója egy-egy szelet kaláccsal és egy-egy stampedli vodkával kínálta meg alkalmazottjait. "Az elvtárs pohárköszöntőjében azt mondta, élmunkásnak lenni a legszebb dolog a világon. Erre mindenki felállt, és éljenzések közepette elkezdett tapsolni. Szerettek az emberek, mert segítettem rajtuk, amikor kellett" – magyarázza borotvapengével a kezében a fürdőszobájának tükréből visszapillantó hasonmásának az egykori munkaosztag-parancsnok.

P. H. sohasem nősült meg, valahogy nem érezte hiányát az asszonynak. A Párt érdekeit mindig is előbbre valónak tekintette a családalapításnál vagy az ehhez hasonló, bujálkodásra elegendő okot szolgáltató világi szenvedélyeknél. Nem tartotta magát vallásosnak, Istenben hitt is meg nem is, álláspontjának kialakításában a Kommunista Ifjak Kézikönyvét – a továbbiakban KIKk – tekintette mérvadónak. P. H.-t csak az háborította fel, hogy a KIKk néhány mondatának hiába kereste megfelelőjét a mindennapi életben. "Valószínűleg a doktoroknak írták ezt a könyvet, azért nem értem" – tapogatózott ilyenkor a kérdésére adható esetleges válaszok mezsgyéjén.

Bizonytalanságának a csavartekercselők decemberi megmozdulása vetett végett, amikor őt bízták meg a korzóra kivonuló tömeg felfegyverzésével. A titkos raktár kulcsát ugyanis – kiváló érdemeinek elismeréséül – K. K. kartárs fenntartások nélkül rábízta. Azokban a felforrósodott téli napokban P. H. igyekezett eleget tenni a KIKk-ben is fellelhető erkölcsi normáknak, és minden energiáját arra összpontosította, hogy tévedések nélkül hajtsa végre közvetlen főnökének utasításait. "Hallja, maga – szólt hozzá felindultan K.K. a SURROM sorozatgyártóinak szakszervezetbe tömörülését követően –, ezentúl azt fogja csinálni, amit én mondok! Ha ellenkezni merészel, visszavonom Vöröscsillag-érdemrendjét s a munkásbrigád élére vonatkozó kinevezését!" Ezen megható szavak hallatán P. H. nagyokat álmélkodott. Feltételezni sem merte, hogy legközelebbi felettese, akivel csak május elsején foghatott kezet, valamikor is a közreműködését fogja kérni. "Milyen igaza van! A KIKk szerint is a proletárok egyetemes győzelmét ki kell harcolni. A tétlenség, a meghunyászkodás csúnya dolog!" – idézte emlékezetébe nagyra becsült kötetének sorait.

Alig egy hónappal később levelet hozott a posta. P. H. meglepődött. A borítékban hivatalos, géppel írott szöveg lapult, K. K. aláírásával. Kinevezés volt a SURROM aligazgatói tisztségébe. "Egészen biztosan tévedés történt" – mondogatta magának az okmány többszöri elolvasása után a rangot vesztett brigádvezér. Nem akarta elhinni, hogy újból le kell mondania az alig beindított csavargyártás felemelő örömeiben való részesedésről. Csak úgy pörögtek lelki szemei előtt a múlt történései, megelevenedtek a sötét gyárcsarnokokban ücsörgő, fizetésüket számlálgató munkások. Beleborzongott. Na nem, ő ebből nem kér többet! Dolgozni akar, alkotni, belső rendre, fegyelemre épülő otthont teremteni a jövő nemzedékeinek. Mit neki bőrfotel, úszómedence, masszőr meg sok pénz! "Inkább alszom rá egyet" – mormogta maga elé, s ágya felé csoszogva még egyszer végigsimogatta kitüntetéseit. Másnap meghajlott K. K. javaslata előtt. Így került a tulajdonába a fekete szarvasbőr aktatáska.
Erdélyi Napló, 2002. május 21.