Amíg el nem visznek

Orosz Gellért: Formák I.

Kalandok élnek bennem,

papucsok szaladnak bennem,

léptek kopácsolnak bennem,

serceg a nyelvem,

koppan az ajkam,

nyikorog egy szék

alattam,

tucatnyian várják,

hogy beváltsad az üvegeket,

a pénz drágább

minden erkölcsi fogadalomnál,

és te kicsoszogsz a sarokra,

mert te is tudod,

többet érsz, mint ők,

annyit mindenképp

mint egy tál sótlan rizs,

mely életed ad

millióknak,

hol havas a hegycsúcs,

és koponyákat melegít a pokróc,

hol nem lehetsz egyedül,

hol él a közösség,

imamalmokban fogan

a jelen,

de jövő nincs,

de vannak látomások,

vagy te,

s vagyok én,

két dimenzió, mely valahol

átmegy egymáson,

valahol összeérnek az egek is,

metszésszögeit egyesek kiszámolják,

és az eredményt szimbólumokban

mérik,

ésszel felérhető,

miért a kereszt,

miért a csillag,

miért szól hajnalban

a kakas,

ez már csak egy álom

a szegénynek,

földön csúszik,

subája szőrtelen,

tenyerébe belelátom,

nem lesz hosszú szenvedése,

könnyek peregnek arcodon,

mégis nevetsz,

a szivárvány így már nem természeti

csapás,

kimegyek a kertbe,

egyszerűen csak virágot szedek,

csokrot kötök,

és lefekszem mellé,

ne olvassál belém

lehetetlenségeket,

a föld leánya vagyok,

porral, kaviccsal táplálkozom,

dudvák merednek belőlem a felhők felé,

valaki kitépi a töviseit,

az összest belém szúrja,

mondja, nekem úgysem fáj,

a kín hozzám tartózik,

a megtisztulás

- igen,

a szennyben való feloldódás,

egynek néznek a képmásommal,

a fotómat leveszem a falról,

hátlapjára ráírom a nevedet,

ez már

egy kezdődő kapcsolat jele,

a feneketlenség azonnal birtokba vesz,

elfeketedik a szám,

képernyővé válik a fejem,

nekem nem kell szinkrontolmács,

magától mozog a nyelvem,

jé, beszélek,

fülelnek a madarak a fán,

válaszol a fűz, mely bután

a folyóba lógatja kótyagos fejét,

egy lány felvágja a vénáit,

holott ott a víz is,

a híd is,

a sín is,

a szatyor is,

az aids-beteg

és a felhőkarcoló,

szűziessége az övé marad örökre,

a pap keresztet vett

a teste felett,

ne légy telhetetlen,

Isten a halált is neked adja,

csak bírjad kivárni a pillanatot,

hosszú a sor,

kígyózik az agytekervényem,

a saját farkába harap,

ugatok hozzá,

mint egy pártfőmufti,

a szomszédom a vécékagylót

nyomná le a torkomon,

kezei elernyednek,

már nem izgi kötekedni,

bilincs kerül a hallgatag

kézfejére,

igazi hős, ki szótlanul tűri,

ha megválasszák,

ha felképelik,

hős a közömbös,

és hős a néma,

de hős az angyal is,

amikor rózsaszín sztreccsnadrágban

meglengeti a nemzeti lobogót,

hős az államelnök,

amikor elsápad

és almacsutka akad ki a torkán,

az elnök,

aki lenyeli saját magát,

a part elcsendesedik,

nincs hová tegyem az ibolyáimat,

a piac zárva,

két sír került ide hirtelen,

egy lányé,

s egy pasié,

ám a csokromra nincs jelentkező,

letaposom a domborulatokat,

az én zászlómat tűzöm ki

a hantra,

te csak várj a sarok után,

majd jövök,

ha már nem lesz több dolgom,

teendőim szétszaladnak,

mégsem megyek,

lábaim gyökeret eresztettek,

mert én a természet vagyok,

gizgazok nőttek ki a mellkasomból,

szemem borsszem,

csípős paprika a szám,

nyelvem vipera,

fülem élő kagyló,

vadhús a szívem,

te csak várj még egy cseppet

rám,

láss úgy

engem,

ahogy mást nem szeretnél,

kinyitható,

eldobható,

újrahasznosítható,

feladható,

elküldhető

képeslapként,

jókívánságok fordulnak majd így ki

belőlem,

ne törődj vele,

te csak csinálj meg mindent

nekem,

tégy jót velem,

tárd ki előttem az ajtóidat,

amíg el nem ragadnak

mellőled.