Pablo Picasso: Guernica (1937, Museo NCA Reina Sofia, Madrid)
Babszemek zörögnek
a zsebemben,
epeízű számban
a leves,
adjatok már enni,
engedjetek már elmenni,
mások szájával
ne hagyjatok beszélni,
a saját bőrömben
ne hagyjatok vergődni,
egyszer a tyúkot is
megkopasztják,
a prímás földhöz vágja
a honoráriumát,
ő elszegényedik,
én összeomlok,
megcsúszom az utcán
egy megjegyzésen,
leütik az ászt
egy játékban,
gyász és nyafogás,
a májunk kiszárad,
zengjen a csatadal,
kiterítem a lapjaimat,
mindenki rajtam
mulat,
a filmben elcsattan
egy pofon,
én adtam tán
valamikor,
összeomlik mellettem
egy arctalan bitang,
meztelen férfiak
napoznak
a fák alatt,
eltűnik az erdő,
keresem az árnyékodat,
de csak téged talállak,
élettelenül csapkodod
a betűkészletet,
nem moccanok,
gondolat helyett
kötőjel kéne,
rád varrom a nadrágodat,
a gomb elgurult,
dinnyét majszolunk
héjastól,
miután lefürdünk,
hol háború folyik
a csapból,
kiöntöm a szennyes
vizét,
elmegy az övé is,
elhívnak téged is,
homokzsákkal fojtod meg
a Tiszát,
itt csak néhány fél óra
az élet,
virág születik,
virág pusztul,
szivárványos a levegő,
beskatulyáznám,
de már késő,
túlfelől zöldek
lőnek ki légpuskával
a természetemből,
ruhámat megszaggatom
és elébük terítem,
felettük a lelkem,
együtt lebegünk bele
pünkösdkor
a makulátlanok agyába,
kimossuk
a fekete galambot,
elpirul a Guernica,
nyelveinkkel fessük meg
a mennyország kapuját,
tessék, lépjenek beljebb,
beljebb lépnek,
tessék, foglaljanak helyet,
helyet foglalnak,
és mi rájuk zárjuk
az ajtót,
fegyelmezetlen alfaj,
pokolba vele,
lángok rajzolódnak
a pólóinkra,
millióan csapnak a húrok
közé,
egyikük krákog
és elviszi a gyűrűmet,
elveszi a függőségemet,
kié legyek,
az övé legyek,
szabadságfelhők
kapnak vállaikra,
a harcosok
fehér zászlók alatt
vívják ki
újabb győzelmünket,
a korsó kiürül,
konzervdobozzal koccint
a nagyhatalom,
halomban ujjonganak
a kopasz hősök,
hajmeresztő volt,
de már nem érzünk
semmit,
nyomasztó a valóságod,
nehéz fejedet belevered
a keblembe,
fáradt vagy,
lábaidon négyen
jártok,
bokámat a csuklódhoz
forrasztom,
leheletünk súlya
ránehezedik a falakra,
leveri a házam,
mellőled elköltözöm,
a dombokon túl
már vár
egy raktárnyi azonosító,
sosem felejtik el
a sok tennivalót,
magamhoz kötözöm
a gyilkos dossziékat,
nevek és lakcímek
mennek neki
a robbanó huzatnak,
majd szélpajtással
magamra hagynak,
senki sem akar
átmenni rajtam,
hiába fekszem
az országút közepén,
senki sem ment meg
a távlatoktól,
nem jönnek értem,
nem sietnek,
mert
nincsen ország,
nincsen út,
nincsen holnap,
nincsen tét,
annyira kell már
egy kéz,
annyira kell már
egy hang,
üvöltöm bele az éterbe,
ott is látni fogtok,
ahol nem vagyok,
de csak
magamnak mondom,
rontom az esélyeimet,
hisz
nem értitek,
nem érzitek,
sírni sem tudtok,
állatok sem vagytok,
lerohad a nyelvem,
csak álltok,
más világ,
más emberek
után
nyújtózkodom,
este van,
kérek
a tejembe kakaót.
4 megjegyzés:
Mozgalmas költői képek.
Mint Picasso ecsetvonásai:)
Hát...
De azért köszönöm.
kEDVES Délibáb!
Szeretem a mar mar nihilista szemleletet ami altalaban kiszurodik a verseidbol... ez a latasmod nagyon kozel all hozzam...
...
Amugy pedig ezek az ujabb verseid nagyon arra sarkallnak engem, hogy irjak... ritkan teszem, mert nincs idom erre is... de a mostani verseid hatarozottan rezgetik az agyamat...
Nem hagynak beken...a vegen meg a muzsam leszel...
:)
Hát ennek örülök!
Megjegyzés küldése