Mat(t)atások

Frida Kahlo: Abrazo amoroso (1949)

Páranyomok az üvegen,
mögötte az otthon,
apró alakok,
apró ablakok,
vékonyak és csonkák,
gyászol a család,
szilánkok lógnak ki
belőle,
belőled születik meg
az ország,
szél tördeli,
nap szárítja,
utána nyúlok,
markomba egy nagyváros,
rohan bele,
hetvenhárman esnek szét
öt felé,
a harminchatosnál megállok,
eszeveszetten kiszállok,
gyalog megyek,
kúszok tovább,
utánad futok,
bár nem jársz
előttem mindig,
ám ha vagy,
ott és akkor
legyél önmagad,
feledd a holnapot,
aztán jerj édes,
rohanj, fuss utánam,
savanyú már a szám,
megreped a cukros szelence,
kezemben marad a csésze,
kortyolgatok,
kávé helyett teát töltök,
neked szódát,
nyelvemen a szelet
zserbód,
kifogy az olaj a lámpásból,
a sötétben jeleket használunk,
lehunyt szememből
kiolvashatod,
nemrég még
másvalaki fogódzott
belém,
libabőrös a combom,
a tej sem habzik
azóta,
arra kérlek,
kavard meg,
de te
meglököd a pásztort,
órák telnek el
nélkületek,
nézek a semmibe,
a tűz már ég a távolban,
fényárban úszik
az árnyékom,
fázom,
ne menjetek annyira
messzire,
de a hold elsüllyed
a hajnali ködben,
és a reggeli patakvíz
korlátokba ütközik,
véresen hömpölyög,
vöröslik a könnyem
tőled,
dohos a cella,
amelyben újralátlak,
kilököm a jószághúst,
a püspök magasra emeli
cizellált botját,
kiátkozza a nyáj,
nyálas a leveled,
megvetem az ágyam,
bevetem a magot,
kivetem magamból
az eltévelyedőt,
kiemelek egy szalvétát
a konyhaszekrényből,
citromfűt gyűjtök belé,
a löttyöt kiöntöm,
mert kihűlt,
a testem is,
mezítláb szaladok végig
a parton,
igazam súlya alatt
elrepednek a kavicsok,
rám vetíted az ellopott
énedet,
hárman oldjuk ki
a melltartómat,
három lesz,
mire én kellek neked,
hárman leszünk,
mire megtudod,
mit kéne tenned,
hármunkon múlik,
lesz-e négy,
kilövöm a kakukkot,
nem hiszek
a mutatók járásában,
osztozni nem akarok,
a legyet is lecsapom,
tőled kaptam ezt is,
belőle neki nem adok,
a felszabadulásodra
iszok egy pohárral,
sárga cipőben csoszogok
vissza az időben,
a fejét beleverem a falba,
nem hallja senki,
nem védi meg senki,
gyűlölik a hamisságát,
te is nekem köszönöd,
a másik megemeli
a kalapját,
ki hitte volna,
hogy ennyit ér
egy barátság,
bocs,
most már
mézzel hígítom
az életemet,
drágán adom,
megérdemlem,
lábaim előtt
fetrengsz,
póráz a nyakadon,
mócsingot eszel,
kinyalod a tányérom,
többen vagytok,
sokan vagytok,
el sem férek,
már nem félek,
féltestvérként vele
fekszem le,
veled
sebesültként bánok,
szenvedésed hozzám idomít,
lehámozom a bilincseidet,
lábnyomaim máshoz
úgysem vezetnek el,
kimosom a tálamat,
boldogságommal kínállak,
meghempergünk benne,
a járókelők irigykedve nézik
játékunkat,
egyikük mellénk fekszik,
elpattan a rugó alattunk,
egymáson sakkozunk.