Állásinterjú

(A valósággal való bárminemű egyezés csupán a véletlen műve)

– Jó napot kívánok! Petrás Károly vagyok, az álláshirdetésre jelentkeztem. Telefonon beszéltünk, és arra kértek, fáradjak be ma Önökhöz.

– Jó napot kívánok. Foglaljon helyet. Ne, ne ide üljön, hanem oda, ez a szék jelenleg nem áll az ügyfeleink rendelkezésére.

– Köszönöm.

– Mondja, kérem, rendelkezik jogosítvánnyal?

– Nem, kérem, nem rendelkezem.

– Miért nem, Petrás úr? Petrás, ugye, jól értettem?

– Igen, Petrás Károlynak hívnak. Azért nem, tisztelt uram, mert nem volt alkalmam rá, hogy megszerezzem.

– Vagyis Ön egy rendkívül elfoglalt ember, ha jól értelmezem a szavait. Akkor mégis mikor lesz ideje dolgozni? Tudja, a mi cégünknél a fegyelem és a pontosság a két legfőbb követelmény. Minden egyes alkalmazottunktól elvárjuk, hogy erejét és tudását maximálisan kihasználja vállalatunk egyre gazdaságosabb működése érdekében. Tehát?

– Kérem, nekem már jó ideje nincsen munkahelyem, emiatt nem volt lehetőségem megszerezni a jogosítványt.

– Petrás úr, ne próbáljon bennünket félrevezetni, hisz a harmadik legfőbb elvárásunk a jelentkezőkkel szemben az őszinteség. Maga az előbb még azt állította, hogy nem volt alkalma rá. Vagy inkább nem volt alkalmas rá? Mégis mivel tölti a szabadidejét? Tán munkakerülő?

– Nem, kérem, nem vagyok munkakerülő, egyszerűen csak nem volt rá pénzem. Kérem, én egy állás és kereset nélkül maradt humánértelmiségi vagyok. Soha életemben nem vezettem autót.

– De hát akkor melyik pozíciót pályázná meg?

– Az irodavezetőit, lévén, hogy van némi tapasztalatom a titkárság terén.

– Némi tapasztalata… Hm, igen. Na de hogy képzeli?! Csak nem fog villamossal vagy busszal közlekedni? Egy olyan jelentős cég, mint a miénk, ezt nem engedheti meg az alkalmazottainak. Nem járathatjuk le magunkat a világ előtt egy gyalogjáró irodavezető miatt.

– Kérem, ez kisváros, jelentéktelenek a távolságok, se perc alatt körbejárja az ember. Amúgy is a szomszédban lakom, kétszáz méterre innen. Számomra nem megterhelő a jövés-menés, ahová elküldenek, oda elmegyek, mindent elintézek, amivel megbíznak, megígérem. Nagyon gyors leszek.

– Számunkra meg nem érdekes, hol lakik. Bárhol is lakik, autóval kell majd hazamennie! Ha száz méterre, akkor is! A konkurenciánknál ez is követelmény, következésképp: nálunk is az!

– Rendben.

– Hogyhogy rendben? Máris pimaszkodik, felesel? Hogy akar majd autóval hazamenni, ha nincsen jogosítványa? Csak nem azt óhajtja elérni, hogy mi iskoláztassuk? Na persze, mivel nincsen még könyve, tanfolyamra is be kell iratkoznia, de a maga pénzén, nem a miénken! Arra ne is gondoljon, hogy gyalogolni fog odáig, meg vissza, s ráadásul a mi színeinkben és a mi kárunkra! Mekkora leégés lenne ez számunkra! Oh, borzalmas, még belegondolni is rossz.

– Jó, rendben, lemondok a tanfolyamról, lemondok a hazamenésről, és elvállalom az éjjeliőrséget is. Éjszakai teendőim elvégzéséhez pedig, remélem, nem szükséges autóvezetői jogosítvány.

– Mi fene, még pretenciói is vannak? Csak nem hiszi, hogy azért fizetünk majd egy irodavezetőt, hogy huszonnégy órából huszonnégyet bent üljön a négy fal között, és senki ne értesüljön arról, kik vagyunk mi! Felháborító! Ön máris félreértette a szándékainkat és a céljainkat. Vagyis alkalmatlan a feladatok becsületes teljesítésére. Interjúnknak vége, távozhat. Kérem, távozzon!

– Csak nem képzelik, hogy gyalog fogok elmenni innen?! Az Önök cége rengeteget veszítene így a presztizséből.

– Ebben igaza van. Tényleg. Örvendek, hogy felhívta a figyelmemet erre az apróságra. Géza, azonnal szóljon a sofőrnek. Maga meg álljon csak meg. Mit is mondott, mi a foglalkozása?