Múlt századi rejtélyek

Az Ördöglovas

Sándor Móricz gróf

A Sándor grófok nevét a budai vár egyik legszebb épülete őrizte meg: a Sándor-palota a polgári korban miniszterelnöki hivatalként szolgált. Az ingatlan utolsó gazdáját, akivel a család neve sírba szállt, már életében legendák övezték. Sándor Móric „Ördöglovas” néven vált az 1820-as és 1830-as évek Pest-Budájának egyik nevezetességévé. De ki volt ő valójában: kitűnő sportember, főúri cirkuszművész, unatkozó különc vagy őrült?

Sándor Móric gróf 1805. május 23-án született a Komárom és Esztergom megyében uradalmat birtokló család utolsó férfi sarjaként. Felmenői körében a különcség, sőt a súlyosabb deviancia egyáltalán nem volt ismeretlen. Budai palotájukat édesapja fedett híddal kötötte össze a szomszédos Várszínházzal, hogy ne kelljen az utcára kilépnie színházba menet. Nagybátyját II. József hosszú évekre Kufsteinbe záratta a jobbágyaival szembeni, még a feudalizmus jogrendje szerint is megengedhetetlen kegyetlenkedései miatt.

Lóval ment be, s lóval jött ki

A kimondottan gyenge testalkatú, vézna legényt, a családfa egyedüli hajtását apja mindentől óvta. Sándor Móric elbeszélése szerint apja haláláig a lovaknak még a közelébe sem mehetett. Állítólag 17 évesen ült először nyeregben, amikor önmaga s vagyona ura lett. Lovásza óvása ellenére rögtön egy angol telivért fogatott be, amelyet azonnal úgy ült meg, mintha hozzánőtt volna. Még ebben az évben bemutatta a pesti Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utcában első „mutatványát”: két kocsi közül szorult helyzetéből úgy szabadult, hogy megsarkantyúzva paripáját átugratott három egymás mellé kötött parasztkancát.

Az 1825. évi pozsonyi országgyűlés megnyitására érkezett királyi pár tiszteletére is nyaktörő, viharos vágtákat rendezett a várdombon. Meghökkentő ötleteivel nagyon hamar a főúri társaságok népszerű alakjává vált, sőt, egész Pest-Buda megismerte, bár a jámbor polgárok egyáltalán nem lelkesedtek, amikor szekereket, lovakat, ökröket vezényelt át a nyílt utcán. Kedvenc lovaglóhelyének számított például a budai Várba vezető lépcső: közeledtére a békés járókelők ijedten lapultak a falhoz. Előszeretettel lovagolt be mások házába is: beteg, öreg kertészének a szobájába éppúgy lovastul állított be, mint a pesti arisztokrácia pompás termeibe, vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeleti szobájába.

Aztán Tell Vilmosnak képzelte magát

Személyzete is megszenvedte excentrikus egyéniségét. Szakácsát és komornyikját lovon megvívandó mogyorópálca-párbajra kényszerítette, hogy egymás sértegetéséért elégtételt vegyenek. Egyszer Tell Vilmosnak képzelte magát, s orvosának fejéről lelőtt egy almát, máskor kapusa ijedős feleségét fogatta le lovászaival, azzal rémisztve meg a hölgyet, hogy őt ugratja át akadályként. Háznépét arra is rávette, hogy lepedőben dobálgassák a palotában, noha ez már akkoriban is egy férfitól szokatlan játéknak számított. Az sem volt bevett szokás a reformkor főrangú társaságában, hogy az urak törpét, afféle udvari bolondot tartsanak, amint Sándor gróf tette.

Bravúrjaival külföldön is hírnevet szerzett: a bécsiek jól ismerték a Práterben végrehajtott attrakcióit. Egyszer például szorosan egymás mellé állított három fiákert, majd a középső kihajtott közülük. Az így keletkezett kocsinyi résen hajtott át vágtában hatos fogatával anélkül, hogy érintette volna a kapuként szolgáló bérkocsikat.

Ördöglovasunk kétszer is hosszabb időt töltött a lótenyésztés és lovassport európai központjában, Angliában. A lovaglótudás felsőfokú vizsgájának akkoriban az angliai rókavadászatot tartották: hajtóvadászat közben sövényeken, kerítéseken, kőfalakon és vizesárkokon kellett átugratni (fél évszázaddal később Erzsébet királyné ugyanitt tette próbára lovaglótudását). Sándor gróf Angliában is sikerrel mutatkozott be, még egy metszetsorozat is készült kiemelkedő megvalósításairól.

Majd nekihajtott a kőfalnak

A lovak szinte teljesen lekötötték érdeklődését, tudomást is alig vett azokról az eszmékről és mozgalmakról, amelyek kortársait foglalkoztatták. Széchenyi naplóbejegyzése szerint 1827-ben a 22 éves fiatalember azzal kérkedett, hogy az Akadémiára nem adna egy fillért sem, ellenben egy hídra a fél vagyonát feláldozná. A hídépítés volt az egyetlen közügy, amely megindította. Széchenyi igyekezett is felhasználni a gróf befolyását arra, hogy a budai tanácsot megnyerje a Lánchíd ügyének.

Bravúrjainak egy része modern értelemben is sportteljesítményként, a lótenyésztés és az idomítás eredményeként értékelhető. Ilyenek voltak távolsági kocsikázásai: Pozsonyból Bécsbe 2 óra 40 perc alatt, Bécsből Budára 31 óra alatt hajtott ugyanazokkal a lovakkal (a postai gyorskocsinak is ennyi időre volt szüksége ehhez, de 15 kilométerenként váltott lovakkal). Városi mutatványait (szekerek, vásárosok átugratása) inkább a feltűnési viszketegség motiválta. Ő maga „accident”-nek, azaz balesetnek nevezte azokat a különlegesen izgalmas, általában kisebb-nagyobb testi sérüléssel is járt kalandjait, amelyek nagy valószínűséggel felborulással, bukással vagy vízbe eséssel végződtek (például amikor a Duna jégtorlaszain lovagolt át, vagy a magas folyóparton vágtató paripái közé dobta a gyeplőt). Voltak őrült tettei is persze: többször szándékosan kőfalnak hajtott. Hogy hányszor törött el a kulcscsontja, bordája, ficamodott ki a térde, vagy szenvedett agyrázkódást, maga sem tudta. Kalandjait meg is örökítette: „udvari festője”, Johann Gottlieb Prestel készített róla illusztrációkat, képei három albumot töltenek meg.

1848 eseményei is csak abból a szempontból érintették meg, hogy a „felfordulás” akadályozta időtöltéseiben, jóllehet a forradalom közelről érintette családját: a márciusban megbuktatott Metternich herceg államkancellár apósa volt. 1850 végén épp a bécsi kaszinóban tartózkodott, amikor elméje elborult. A dühöngő őrültet megkötözték, majd egy prágai elmegyógyintézetbe vitték. Állapota lassan javult, néhány év múlva haza is térhetett. Betegségének okai közül nem zárható ki az örökölt hajlam, de a számos fejsérülés, agyrázkódás is hozzájárulhatott a zavar kialakulásához.

Az ötvenes években idejét a vadászat és ménesének gondozgatása töltötte ki. Lovasemlékeivel vette körül magát, albumait rendezgette, a bajnai kastély kertjében pedig nagy ugrások tárgyi emlékeit állította fel.

Sándor gróf 1878. február 23-án halt meg.

(Fónagy Zoltán kutatásai nyomán)