Az ördög cimborái

Skizofrének, autisták, mániákusok

A 17-18. századig az idegbetegség megítélésével nem az orvostudomány, hanem a teológia és a filozófia foglalkozott. Az ókorban az elmezavart szent kórnak tartották, a középkorban pedig ördögtől való megszállottságnak, vagyis boszorkányságnak, ezért a szerencsétleneket kiközösítették, majd máglyára vetették. Az elmebaj szervezett gondozása végül államérdek lett, éppúgy mint később az ép elméjűek bolondnak nyilvánítása.

Mindazokat, akik a megszokottól eltérően viselkedtek, így a melankolikusokat, a búskomorságban és az epilepsziában szenvedőket már a természeti népek és az ókori társadalmak megkülönböztetett figyelemmel gondozták. Állapotukban az isteni akarat rejtélyes megnyilvánulását vélték felfedezni. Különösképp a hallucináló személyeket tisztelték, zavaros beszédüket mennyei üzenetként értelmezték. Az epilepsziás rohamról azt tartották, hogy általa a hirtelen eszméletét vesztett személy a másvilágon tesz egy kis kitérőt.

Nebukadnazar ökörnek képzelte magát

Már a görög-római medicina megkülönböztette az idegbajt az elmebetegségtől, bár ezek tényleges okát nem tudta megnevezni. Bármelyik ókori kultúrát nézzük, mindenikben misztikum vette körül a hallucinációt, az epilepsziát, azokat a tünetcsoportokat, amelyeket századunk pszichiátriája skizofréniaként különít el a többi idegbetegségtől.

Az egyiptomiaknál meglehetősen gyakori volt az elmebetegség, aminek magyarázatául szolgálhat az elég sűrű rokoni, testvéri házasság. Az elmebajt – mint általában a keleti népek – démoni betegségnek tartották, és a mai értelemben vett skizofréneket a Serapisnak szentelt templomokban helyezték el. Látomásaikat akként értelmezték, hogy belőlük kiolvashassák az istenek üzenetét. Ettől függetlenül a dühöngőket és az idiótákat hipnózissal gyógyították, ami csak tüneti kezelés lehetett. Ennek egyik fő része a beteg érdeklődésének felkeltése volt – általában különböző szövegek többszöri elismétlésével; a hipnózis ezek visszamondása után következett be. A démonok erejét általában a hajnali szürkületben törték meg. Rövidebb-hosszabb ideig az álom ugyanis hatásos volt, hisz megfékezte az indulatokat.

Az epilepsziás rohamokat szintén transzcendens módon közelítették meg: az e bajban szenvedők hirtelen veszítették el az eszméletüket, rángatózni kezdtek, de 10-15 perc elteltével újból normálisan viselkedtek. Úgy vélték, hogy ilyenkor másvilági lényekkel találkoztak, tehát a földi halandók által még nem ismert titkok birtokába kerültek.

Mezopotámiában a zavarodottságot a Rossz Szellem befolyásának hitték, ezért a démonokat misztikus szertartásokkal űzték ki az emberi testből. Előirányzott csapásnak tartották például Nebukadnazar nyavalyáját, mert ő halucinációiban ökörnek képzelte magát, és meg volt győződve arról, hogy vadszamarakkal legel együtt, miközben haja sastollá, körmei pedig madárkarmokká változnak. Egy évig hipnózissal kezelték, aminek köszönhetően állapota jelentősen javult. Fia, Belsazar örökölte apja elmebaját, ám alattvalói vele már kevésbé voltak türelmesek: visszaélve gyengességével – megölték.

A zsidók is ismerték a mezopotámiaiak által leírt kóros tüneteket. Az elmebetegeket általában nem különítették el, velük szemben elnéző és türelmes magatartást tanúsítottak, mi több, csillapítani igyekeztek szenvedéseiket. A tényleges idiótákkal kapcsolatban az volt a véleményük, hogy a szülők vagy a közvetlen rokonuk bűnét veri el rajtuk a fennvaló. Ebből kifolyólag az egész család számára kötelezővé tették a bomlott elméjű családtag istápolását. A skizoidok kezelésében a muzsikát is alkamazták: a melankolikus Sault a későbbi király, Dávid hárfazenével nyugtatta.

Az elragadtatott állapot vagy hallucináció egyébként visszatérő motívum a Bibliában. A szent emberek látomásaiból, jóslásaiból tanításokkal felérő fontos következtetéseket vontak le. Noha ezek az egyének teljesen normális gondolkodással rendelkeztek, mégis különcül viselkedtek, különálló világot teremtettek önmaguk számára. A modern pszichiátria és pszichológia őket egyenesen autistáknak nevezné.

Gyújtogatók és gyűjtögetők

A hasadásos elmezavar (skizofrénia) tünettanát elsőként a 20. század elején Eugen Beugler (1857-1939) svájci orvos és pszichiáter írta le pontosan. A skizofrénia a lelki megbetegedések azon fajtája, amikor a gondolkodás, az érzelmi élet és a magatartás között változó időtartalmú és kombinációjú szakadás következik be. Ez a hasadás nem feltétlenül látványos: nem zárja ki ugyanis az ép elmeteljesítményt, sem a logikus ítéletalkotást, de ezeknek a fordítottját sem. A hóbortos viselkedés (bizarr öltözködés, nagyzási-feltűnési mánia) vagy a magatartási negatívumok (a valóságtól elszakadt univerzumban való élés kellemes érzete) még nem jelenti azt, hogy az illető valamilyen téren zseniális ember képzetét keltheti környezetében. Ide sorolandó amúgy a káros vagy ártatlan szenvedélyesek köre (az alkoholisták, a kábítószeresek, illetve a gyűjtőgetők) is.

A látszólag teljesen normális ember szenvedélyessége azonban beláthatatlan hatással lehet társaira, ha szuggesztív tulajdonságokkal társul. Sokszor értetlenül állunk Néró és Kaligula cselekedetei előtt, bár a korabeli orvostudomány – Hippokrátesz óta – már eléggé elfogadhatóan diagnosztizálta a tényleges elmebajt, a lelkibetegségek bizonyos csoportjait.

Mind Néró, mind Kaligula tipikus skizoid alkat volt. Normális gondolkodással és logikával rendelkeztek, amit deviáns viselkedési formák kísértek. Ez utóbbiak semmivel sem különböztették meg őket több, hatalommal rendelkező kortársuktól, csakhogy mániákusságuk idővel eluralkodott, elfajult rajtuk. Néró gyönyörét lelte a felgyújtott Rómában, halhatatlan költő s fogathajtó akart lenni, míg a másik császár, Kaligula kedvenc lovát konzuli jelvényekkel díszítette fel.

A történelem számtalan kiemelkedő alakja szenvedett skizofréniában, sőt nem egy kitünő festmény, vers, irodalmi mű abból a korszakból maradt ránk, amikor az alkotón elhatalmasodott a betegség. Itt kell megemlítenünk a híres udvari bolondokat, akiknek sokszor több eszük volt gazdáiknál: ők azonban inkább deviáns viselkedésű autisták voltak, mintsem idióták.

Talán megbotránkoztató, de a tömegpszichózissal sikert aratott szektaalapítók között is szép számmal akadnak skizoidok; követőik főként a hozzájuk hasonló egyének köréből kerülnek ki.

Ugató apácák

Mondhatnók: a hisztériás jellegű tömegpszihózis divatos jelenség volt a középkorban. A 11-12. században például egész falvakat és városokat ragadt magával a táncőrület. Ez azt jelentette, hogy egy-egy táncoló csoportot követve emberek százai, ezrei lepték el az utcákat, tereket, az egész vidéket. Főként a nőket ragadták el, akik ruhájukat letépve egyéb esztelen dolgokat is műveltek, kiváltképp Németországban. Erre utal az olasz tarantella, amit olyan szenvedéllyel járt a nép, mintha az azonos nevű pók csípte volna meg őket.

A 17. században francia földön az ugató járvány örvendett nagy népszerűségnek. Egész helyiségek – falvak és városok – a végkimerülésig csaholtak. Még egyes apácakolostorok is megbolondultak.

A botrányok hivatalos vizsgálatokat indítottak el, ezek során megállapították, hogy a hisztériás rohamot gonosz varázslat váltotta ki, a bűnbak pedig máglyán végezte. Az elmebajt vagy annak bármilyen formáját az ördög műveként könyvelték el, a sátán tevékenységét pedig a lehető legszigorúbb intézkedésekkel akarták visszaszorítani. Az önsanyargató élet, a túlzott aszkézis, a szerzetes rendek szigora hisztériás roham formájában hozta elő a skizofrénia tüneteit. Az egyház teológiai érveket hozott fel, és kemény ítéletekkel igyekezett megfékezni a számára rendkívül kínos jelenséget. Nem az orvosi, hanem a vallási megítélés került előtérbe. A zavart magatartásúak a társadalom kivetettjei lettek, börtönbe kerültek, láncra verve tengették hátralevő életüket. A vak indulatok prédái voltak a farkaskoldusok (lykanthropok) is: az otthonról elűzött bolondok csapatokba verődve kószáltak a mezőkön, rájuk mindenki szabadon vadászhatott a célból, nehogy a megrontást, az ördög szellemét terjesszék a falvakban, városokban.

Szeretkeztek az ördöggel

Álozatokká váltak az ördöngősök, a boszorkányok és a varázslók is, hisz a tehenek megrontásától a szárazság okozásáig minden rosszat rájuk fogtak. Többségüket azonban azzal vádolták, hogy az ördöggel szeretkeztek. Akire ezt elviselhetetlen kínzások közepette rábizonyították, azt megégették. A bírák többsége mániákus, fanatikus, skizoid alkat volt, így például a híres francia Boden mester, aki tizenhat év alatt 800 ezer boszorkányt vetett tűzbe. Tömeggyilkos volt a német Balthazar Voss is: ő „csupán” hétezer lelket küldött halálba. Feltételezések szerint a boszorkányok és a tanúk zöme sem volt normális. Az elítéltek nagy része még a kínzások előtt emberfeletti erejével dicsekedett, jobbító, varázsló tudását fitogtatta, feltűnösködött, hazudozással nagyította fel képességeit.

Az orvoshiány miatt akkoriban nagy volt a csodatevő gyógyítók tekintélye. A boszorkánynak azonban csak egyetlen hibát kellett elkövetnie, máris valamelyik inkvizíciós bíróság fogságába esett.

Akadtak olyan boszorkák is, akik kolostorok, börtönök pincéjében kötöttek ki, ott, ahol az elmebetegeket tartották fogva. Némely helyeken nemcsak hogy láncra verték, hanem ketrecbe zárták, ágyra, székre kötözték őket. Az is, aki nem volt őrült, idővel azzá lett.

Nyugtatás gyanánt a beteget vagy leöntötték egy vödör hideg vizzel, vagy rákötötték egy hatalmas kerékre, s addig forgatták, amíg elveszítették az eszméletüket. A legszomorúbb az volt, hogy az orvosok is helyesnek tartották a verést, az éheztetést és a láncraverést.

Leverték róluk a bilincseket

A kóros személyek kezelését ellátó intézmények siralmas állapotán nehezen lehetett változtatni. A tényleges betegeket bűnözőkkel zárták össze, ennélfogva helyzetük még súlyosabbá vált. Elsősorban Philippe Piwel francia orvos érdeme az, hogy a bánásmód idővel humánusabb lett. Piwel 1798. március 24-én a párizsi Bicétre negyvenkilenc őrültjéről egyszerűen leverte a bilincseket. Néhány év múlva tettét Salpetriére-ben is megismételte. Amúgy megtiltotta a bántalmazást, lelkileg és munkaterápiával kezelte az idiótákat. A baseli Felix Plattner már a boncasztalnál végzett megfigyelések alapján osztályozta a betegségeket: anatómiai elváltozásokat, daganatokat és szerzett szifilisz által előidézett elmebajokat állapított meg. Később már az öröklött bajokat is figyelembe vették, aminek következtében meghatározták a paralizis progressiva (a vérbaj utolsó fázisában fellépő szellemi-testi hanyatlás) kórképét.

A pszichiátriát, vagyis a nem örökletes és nem szervi elváltozásos idegbajok gyógytanát Jean Marin Charcot a 19. század utolsó harmadában alapozta meg. Felismerte, hogy egyes elme- és idegbetegségek kezeléssel javíthatók, vagy megfelelő szinten tarthatók.

Előbb Nyugat-, majd Közép-Európában is állami érdek lett az elmebetegek szervezett gondozása. Schwartzer Ferenc magánintézete 1851-ben létesült: a klinikára mindenekelőtt arisztokratákat utaltak be. Ott kezelték például az emigrációból elborult elmével hazatért Szemere Betalant is. A szegény, kis pénzű bolondok csakis állami intézetbe kerülhettek. A lényeg azonban az, hogy a sérült, kóros személyeket továbbra is nehezen fogadta be a városi közösség. Más volt a helyzet vidéken: a nem közveszélyes idiótákat nem vetette ki magából a falu. Mindenütt használatban volt a „falu bolondja” kifejezés, ami sokszor a feltünő mássággal, valamilyen fogyatékossággal rendelkező egyént jelölte.