Egy álomkutató valóra vált álma

Kántor Sándor útja Nagyváradtól a Harvardig

Kántor Sándor néhány jótanácsa a rosszul alvóknak:

Léteznek bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartanunk ahhoz, hogy könnyen el tudjunk aludni. Lefekvés előtt például sem bőséges vacsorát, sem alkoholt vagy koffeint tartalmazó italokat nem szabadfogyasztani. Ragaszkodjunk továbbá ahhoz, hogy alakítsunk ki magunknak egy esti rituálét. Ez állhat fogmosásból és egy pohár tej elfogyasztásából. Figyeljünk arra, hogy miután kiöblítettük a szánkat és megittuk a tejet, ne tévézzünk, ne bulizzunk. Ha ezt betartjuk, egy idő után már a fogmosástól álmosak leszünk. Az ágy az a hely kell hogy legyen, amelyben az ember csak akkor tartózkodik, amikor aludni akar. Az ágyban sem enni, sem tévézni, sem olvasni nem javallott, mert az ágy nem arra való.

Narkolepszia: sokak számára sosem hallott fogalom. Van azonban egy magyar fiatalember, akinek az említett „ismeretlen” megfejtésére tett kísérletek meghatározóak életében. Kántor Sándor Nagyváradról indult el, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem pszichológia karának elvégzése után a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerzett doktori címet. Jelenleg a bostoni Harvard Egyetem orvostani kutatóintézetében dolgozik álomkutatóként.

Egyenes út, avagy tudás, kitartás és szerencse együttes megléte vezet a Harvardra?

– Milyen a hangulat az intézetben? Miként fogadták, és hogyan tudott beilleszkedni a bostoni tudományos közegbe?

– Új vagyok a csapatban, a kollegáim zöme már több éve dolgozik ott. Kezdetben mindnyájan nagyon kedvesek voltak hozzám, ám később kiderült, jóindulatú közvetlenségük nem őszinte, csupán felszíni máz. Talán azért, mert rendkívül erős a versenyszellem, mindenki mindenkinek a riválisa. Ha az ember túl sok segítséget kér tőlük, egy idő után visszautasítják.

– Magyarokkal találkozott?

– Találkoztam magyarokkal is. Összefutottam például egy fiatalemberrel, aki a miénkkel szomszédos laboratóriumban végez kutatásokat, persze az enyémtől eltérő témakörben. Ő is a tavaly nyáron kezdte el bostoni pályafutását, ám csupán egy évre utazott ki az Amerikai Egyesült Államokba. Megismerkedtem viszont egy olyan magyar anatómussal, aki már tizenvalahány, vagy még annál is több esztendeje alkalmazottja a Harvard kutatóintézetének. Amúgy a vezető beosztásokat többnyire amerikaiak töltik be, a kutatás nehezét pedig a külföldiek hordozzák a vállukon. Ők azok, akik szó szerint is dolgoznak, méréseket végeznek. A magyarok egyébként elég szépen képviseltetik magukat a külföldi tudományos életben, legalábbis a mai Magyarország nagyságához képest.

– Mivel nem mindennapi teljesítmény az öné, meg kell kérdeznem: hogyan került a Harvardra?

– Hát ennek eléggé hosszú a története, ezért picit ugrándozni fogok az időben. 1993-ban felvételiztem a kolozsvári tudományegyetem pszichológia karára, ahol 1997-ben államvizsgáztam, majd a Semmelweis Orvostudományi Egyetem doktorandusa lettem, később ösztöndíjasa egy egyéves kiegészítő képzésnek. Disszertációmat 2002-ben védtem meg. Időközben a Károli Gáspár Református Egyetemen tanítottam, laboratóriumi vizsgálatokat végeztem és figyelemmel követtem a külföldi munkalehetőségeket. Mindenképp az Amerikai Egyesült Államokba szerettem volna kijutni. Kíváncsi voltam, miként folynak a világhírű kutatások, amelyekbe bele kívántam kóstolni. Lényegében ugyanazt tettem, mint bárki más, aki állást keres, és felapozza az újságokat, azzal a különbséggel, hogy én bizonyos szaklapok weboldalait böngésztem. Így az amerikai alvástársaság havilapját. Ennek a periodikának az egyik számában találtam rá az első, számomra érdekes hirdetésre. Erre válaszoltam, de a munkatársat kereső labor vezetőjével való közel másfél éven át tartó levelezésem hiábavalónak bizonyult. A bostoni állásra, mondhatnám, véletlenül bukkantam rá.

Az érthetőség kedvéért megjegyezném: míg Európában a kutatások vagy az egyetemeken, vagy pedig az államilag finanszírozott intézetekben zajlanak, addig Amerikában az történik, hogy a jelentősebb felsőoktatási intézmények kutatóintézeteket építenek fel, majd a megfelelő felszereléssel, illetve berendezéssel együtt bérbe adják azokat, pontosan úgy, mint Romániában az irodahelyiségeket. Ami még fontos: a tudósok, kutatók béreiket pályázati pénzekből fedezik. Ezt tette, teszi az én főnököm is.

Egerek és emberek a törvények állati világában

– Mi az ön feladata az intézetben?

– A narkolepsziát tanulmányozom. Az alváskutatás azonban már egyetemistaként foglalkoztatott, ebből az érdeklődésből született meg végül a doktori disszertációm. Tulajdonképpen az idehaza megszerzett tudásomat kívántam kamatoztatni, továbbfejleszteni Amerikában. Kolozsváron ugyanis eléggé kezdetleges eszközök álltak a rendelkezésemre, Budapesten a romániaiaknál már jobb módszerekhez folyamodhattam, a Harvardon viszont a legkorszerűbb úton közelíthetem meg elemzésem tárgyát.

Amint már utaltam rá, jelenleg a narkolepsziára fókuszálok. Ez egy viszonylag ritkán előforduló, a lakosságnak csupán a 0,1 százalékát érintő, kellemetlen tüneteket produkáló alvászavar. Abban nyilvánul meg, hogy a beteg egyszer csak összeesik és mély álomba merül. Előfordulhat ez előadás vagy autóvezetés közben, bármikor. Korábban sem az okait, sem a gyógymódját nem ismerték.

– De ma már igen?

– Induljunk ki abból, hogy az életünk egyharmadát kitevő alvás szabályozását illetően még ma sem létezik elfogadható elmélet. Akkor is felébredünk, ha nem kel fel a nap, vagy nem csörög az óra. Felébredünk, mert felébreszt bennünket szervezetünk ébresztő-mechanizmusa, amely akkor is működik, amikor el vagyunk szigetelve a külvilágtól, és gőzünk sincs róla, mikor van nappal, mikor éjszaka. Ha ennek megtaláljuk a magyarázatát, arra is fény derül, miért következik be bizonyos személyeknél a hirtelen elalvás. Kezdetben a mára droggá minősített amfetaminnal kezelték a kórt, ám később rájöttek: a jelenséget idegsejtpusztulás okozza.

Mivel az embereken végzendő vizsgálatokat számos etikai s módszertani előírás akadályozta, állatokon kísérleteztek. Így tötént ez a narkolexia esetében is. Megfigyelték, hogy egyes dobbermanok etetés előtt hirtelen elalszanak, és ugyanolyan stádiumba kerülnek, mint a narkolexiában szenvedő emberek.

A genetikai kutatásban négy éve következett be jelentős fordulat. Kimutatták: a beteg ebeknél hibás formában jelenik meg az idegi jelátvitelben, azaz az idegsejtek közti kommunikációban jelentős szerepet játszó fehérjék egyike. Ebből arra következtettek, hogy ezen állatoknál örökletes zavarról van szó.

Mi kísérleti egereken végezzük el a szükséges vizsgálatokat. Van egy állatházunk, amelyben nagyon jó körülmények között tartjuk, tenyésztjük a kiválasztott törzset.

– Emberekkel tehát egyáltalán nem foglalkozik?

– Csupán a főnököm, aki amúgy neurológus szakorvos. Ő egy klinikán is szolgálatos, ahol néha van narkolepsziás betege. Pszichológusként én csak azokban az alapkutatásokban veszek részt, amelyeknek vannak klinikai vonatkozásai. Egyebek mellett azt kutatjuk, hogy az alvás hibás szabályozása miként vezet narkolepsziához. Afféle gyógymódnak igyekszünk letenni az alapjait, amely emberek esetében is hatékony, a terápiát azonban nem mi fogjuk tesztelni. A mi munkánk csupán egy hosszú folyamatnak a része, eredményei pedig remélhetően bekerülnek majd a köztudatba. A kutatások manapság a sejtek szintjén kezdődnek és a szövetkultúrákban folytatódnak. Ezt követik a kisállat-kísérletek, és ha indokolt, akkor a fejlettebb, hozzánk már közelebb álló állatokra koncentráló megfigyelések. Ha ezek sikeresek lesznek, az emberek kis csoportján is kipróbálható a kezelés, ám csak a vonatkozó szabályok szigorú betartásával.

– Az állatvédők mit szólnak az önök tevékenységéhez?

– A kutatóknak kötelességük betartani az állatvédelmi törvényeket, amelyek állatvédők, állatorvosok bevonásával készülnek. Ezek a jogszabályok határozzák meg, mikor és miként ejthetjük meg a beavatkozást. A hangsúly azon van, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzuk az állatnak. Ha ezt áthágjuk, elveszíthetjük az állásunkat. Például mindenik tudományos kimutatásba bele kell írnunk, mely törvények szerint zajlottak a kísérletek. Ha ezt nem vállaljuk, nincs olyan szakmai lap, amely leközölné, bemutatná a dolgozatunkat. Ha hazudok, és kiderül, fittyet hánytam a jogszabályokra, elveszítem a hitelemet, sehol sem fognak megbízni bennem, és kutatóként sehol sem fogok tudni elhelyezkedni. Az állatházunkat egy állatorvos vezeti, aki kimondottan azért felel, hogy a dolgozók betartsák az előírásokat, a hatóságok ellenőrzésére pedig hetente legkevesebb egyszer számíthatunk. Sokszor azt érzem: a temérdek rendelkezés lényegesen megnehezíti tevékenységünket.

Álom és valóság

– Ön jó alvó?

– Imádok aludni. Sajnos nem vagyok egy pacsirta típus. Reggelente óriási gondot okoz a felkelés, igazán tevékennyé csak délután válok, legeredményesebben pedig este dolgozom. Éjfél előtt nem szoktam lefeküdni, ám ezzel együtt kijelenthetem: nincsenek problémáim. Egyébiránt ma már ezt normálisnak tartják, hisz világossá vált, genetikailag meghatározott, ki mit preferál. Az emberek egy csoportja arra hajlamos, hogy korán keljen fel és korán feküdjön le, másik része pedig hozzám hasonlóan éjjeli bagolyként viselkedik.

– Mennyiben függ össze az alvás a fáradsággal?

– Erre a kérdésre akként kerestek választ a pszichológusok, hogy néhány személyt elzártak a külvilágtól. Az illetőknek egyetlen olyan tevékenységet sem volt szabad folytatniuk, amitől elfáradhattak volna. Ennek ellenére a napszaki ritmusuk csupán hajszálnyit tért el azokétól, akik normális életmódot folytattak. A nap egy bizonyos szakában elálmosodtak, elaludtak, aztán felébredtek. Attól függetlenül ugyanis, hogy mit csináltak, vagy mit nem, a belső órájuk ketyegett és utasításokat küldött a szervezetüknek. A változások, időbeli csúszások azonban csak hosszú távon voltak észlelhetők. Tehát: ha a fáradság lenne az egyetlen szabályozó tényező, akkor a szabadságunk ideje alatt szinte egyáltalán nem kéne aludnunk. Ezt viszont nem tehetjük meg, mert a szervezetünk igényli a pihenést.

– Milyen érzés hazajönni a lehetőségek országából?

– Mindig nagyon jó ide visszatérni. Azt hiszem azért, mert itt még léteznek mély emberi érzelmek, az egyének közvetlenebbek, többet adnak és mutatnak meg magukból. Amerikában senkit nem érdekel, mit takar a mosoly, miféle karakter, személyiség húzódik meg az arc mögött. Az emberek falakat emelnek maguk köré, s nem engedik, hogy azokat bárki áttörje vagy ledöntse.

(részben archív)