Hideghónaljúak

Ez is egy megoldás

Lehullott az első hó, s nem lehetett tudni, mi következik még. Mi lesz, ha holnap, holnapután is havazni fog? Mi lesz, ha elhidegül tőlünk a tél, megmakacsolja magát, és sok-sok hóbuckával nehezebbé válik a szokásosnál. Minden megfogalmazott kérdés közül azonban a biciklisávval kapcsolatos tűnt a legmegválaszolhatatlanabbnak, mert kiderült, a bringaút takaríthatatlan.

Az újdonsült létesítmény ugyanis mindenben kivételezettnek számított az idén. Amennyiben népszavazásra került volna sor az ügyben, előfordulhat, hogy vesztesként kerül ki a kampányból, ám azáltal, hogy megvalósítását ráerőszakolták az alattvalókra, semmi esélye nem maradt a vesztésre. Győztes lett, nyertese a politikai csatározásoknak.

Csupán a lakó állt tehetetlenül a helyzet előtt. Mert a hó feltartózhatatlanul be akarta takarni a járdákat, befagyasztani a forgalmat, kitolni a szürke hétköznapokkal. Nem volt mit tenni.

Szó szerint sem volt, mert a szomszédot ágyúval sem lehetett kikergetni havat lapátolni. Az út a közé, nem az övé, nem az ő személyes tulajdona, felszabadításáért nem érez felelősséget. Nem erre nevelték, hajtogatta a tévéhíradót figyelve.

De hát ezek után a csuda még tudja, mire nevelték. És hol.

S amíg mindenki a jelen problémáin morfondírozott meleg szobájában, a hó csak hullt, egyre nagyobb pelyhekben járta boszorkánytáncát, és egyre nagyobb felületen terpeszkedett szét a jeges betonpiskótákon.

Ám egyszer csak a nép fagyos pillantásával körülpásztázta a tőle elfoglalt hátborzongató birodalmat. Majd forró tenyerét összedörzsölve megállapította: egye-fene, felhúzza teherbíró bőrcsizmáját és átgázol a hóhegyeken, elmegy dolgozni, nehogy elbocsássák.

A megdermett városatyák is ugyanezt tették. Testközelből érezték ugyanis, hogy szűkös időket élünk, a pénz mindenkinek kell, a kínos önkéntes munka senkinek. Nincs rá idő, s nincs rá elszántság. Nagy nehezen ők is bevonszolták magukat a hivatalba.

Csupán a polgármester, ki még új volt a házban, kívánt bizonyítani. Elég a tétlenkedésből, szólította fel alattvalóit egy napon, miután elege lett a felek torzsalkodásából, mert látta, lassan a hótorlaszokból sincs már kiút. Gépet vagy lapátot?, folytatta aztán az ülésen, mire a bóbiskoló jelenlévőknek felcsillant a szemük. Gépet?, kérdezték egyöntetűen, hisz valamennyiük már maga előtt látta magánvállalkozásának kivirágzását. Nem sejtették, hogy bizony elmúltak a régi idők, amikor a tanácsosok suba alatt intézhették el az efféléket, nyilván önnön javukra. Ezúttal azonban lelkesedésük hamar lelankadt, mert a település első hűvös embere közölte velük, hogy az önkormányzat már beszerezte a kotrókat, csupán a jóváhagyásukra van szükség ahhoz, hogy a válsághelyzet megoldódjon. Erre pattant ki egyikük eszéből a lapát fogalma, mint a bevethető olcsó munkaeszköz szinonímája, amely viszont még fegyverként is használható a szociális segélyen élőkkel szemben. Kész nyereség, csettintett nagyot nyelvével a pulóveres ötletgazda, miután előadta javaslatát a plénum előtt. Képzeljék csak el, folytatta hevesen, mekkora elégedettség lesz majd úrrá at választókon, amikor ezt meghallják. Minden otthon ülő roma kapni fog egy lapátot, így mire reggel felébredünk, már híre-hamva sem lesz a torlaszoknak, akadálytalanul közlekedhetnek majd a kerékpárosok – és a gyalogosok is. Márpedig nekünk a választópolgárokat kell szolgálnunk, állapította meg, és mint aki jól végezte dolgát, elégedetten visszaült a helyére. Felvetését hatalmas ovációval fogadták társai, senkiben sem merült fel, hogy néha az otthon ülő roma is le szokta adni voksát az őt menedzselő jelöltre. Ez most nem számított, valójában semmi és senki óhaja nem számított, hisz az állapot sokrétűbb volt, mint amilyennek látszott.

A legfőbb bajt az építkezés módja okozta, amely ugyan kielégítette a bringásokat és a befektetőket, azzal viszont nem számolt, hogy a nyarat ősz, az őszt pedig tél követi, azaz hó is lesz, ha nem is sok, ám azt a keveset is el kell majd tüntetni az utakról. Az egyik gond tehát abból adódott, hogy a lakók megtagadták a mikroközösség számlájára csúsztatott területek karbantartását, a másik pedig abból, hogy a „korszerűsítési” igyekezetben azt a tenyérnyi zöldövezetet is felszámolták, ahol elfért volna az útvonalakról lesepert hótömeg. A vita így semmi mást nem szolgált, mint a hibák magánudvarokba seprését, hisz a ripp-ropp nyélbe ütött befektetés egyeseknek hatalmas karácsonyfát varázsolt a családi tűzhely mellé.

Ezért alakult ki Hideghónaljban, hogy még a tél közepén sem lehetett sejteni, mivel menekítik majd ki a behavazottakat: lapáttal vagy kotrógéppel?