Térzene

veri fel a vasárnap délelőtti csendet szereplőink otthona előtt, ahol rezesbanda fújja a viháncoló gyerkőcök talpalávalóját, mert az anyukák beszélgetés-fonalakba bonyolódnak, az apukák egymást méricskélik, felmérendő, honorálják-e a többiek egyéniségüket, holott mindeközben egyikük sem bizonyos abban, melyikük a polgármester

Így nézett ki a házunk előtti tér vasárnap délelőtt, amikor nekem még nagyon aludhatnékom volt. Valójában minden egyes vasárnap délelőtt így nézett ki a belváros, fel sem tudom fogni, miért gondoltam úgy, hogy a mai nap kivételt fog képezni. A látvány még nem is zavart volna, a muzsika sem, hisz be kell vallanom, igen jól játszott a rezesbanda, az állandó moraj viszont, amely zenéjüket kísérte, annál inkább. Mivel a tisztes urak beálltak az első sorokba, hogy jobban halljanak, illetve, hogy jobban lássák egymást, és őket is jobban lássák, az asszonyoknak, akik velük érkeztek, nem maradt egyéb szórakozásuk, mint a pletykálkodás. A gyermekek pedig, mivel róluk mindenki megfeledkezett, őrülten rohangáltak a kavalkádban. Ráadásul a bal oldali szomszédnál elszabadult a pokol, a jobb oldali pedig úgy gondolta, helyesen teszi, ha az ablakpárkányon értékeli ki a produkciót, lehetőleg akkora hangerővel, hogy az elmondottak ne vesszenek kárba.

Ilyen körülmények között kellett pihennem.

Természetesen nem tudtam.

Természetesen nem is akartam tovább pihenni. Felkeltem, gyorsan felöltöttem magamra otthonkámat, elkészítettem a reggelit, elszürcsölgettem a teámat. Általában ezeknek a pillanatoknak az összessége jelentette a nap fénypontját, főként akkor, ha eltaláltam a citrom és a cukor megfelelő arányát, a kompozíció pedig aranysárgán csillogott a reá vetülő napfényben. És ha minderre nem a belvárosban szorítok helyet, hanem hétvégi házunkban, amelynek ugyan volt egy lakója, az anyósom, bizonyára felülmúlhatatlan reggeli érzések kerítenek hatalmukba. Amikor mindezeket megkapja az ember – nevezetesen a vasárnap reggeli nyugalmat és mellé az aranysárga teát –, nem is kíván már magának mást.

Én is ilyen békére vágytam ma délelőtt, amikor a terünkön felsorakozott társaság felébresztett kürtjeivel, csipogásával, a túlbuzgók pedig az ebédre felszolgálandó bécsi szelet előkészítési munkálataival. Haragudtam rájuk, de haragudtam Józsefemre is. Sosem értettem meg, miért kell nekünk a város kellős közepén laknunk. Uram mindig arra hivatkozott, hogy a státusa ezt megköveteli, s mint elöljáróság nem lakhat egy külvárosi barakkban (ekként nevezte ő a két szobás családi házakat). És bár nem mondtam neki ellent, inkább azt hiszem, ezzel is a fontosságát óhajtotta előtérbe helyezni. Valahogy mindig attól félt, hogy nem adják neki meg a kelő tiszteletet, nem figyelnek rá eléggé, mert még csak nem is sejtik, ki ő valójában. Erről nem szólt nekem soha egy szót sem, de én átláttam rajta. Láttam, mennyire bántja, ha bármilyen tekintetben is kisebbnek, jelentéktelenebbnek tűnünk másoknál. Az automobil is emiatt kellett, és a nagypolgári lakás megvétele is ugyanezt a célt szolgálta.

Az életnek eme oldala engem például sosem foglalkoztatott, sosem néztem azt, kinek mije van, hol lakik, mekkora masinát vezet, milyen ruhában jár (jó na, egy-egy csinosabb ruhaköltemény után én is meg szoktam fordulni, ám nem azért, mert elsajnálom a kisasszonytól, aki viseli, hanem egyszerűen azért, mert szép). Ez is bizonyítja, hogy teljesen különbözőek vagyunk, egymástól eltérő elvek szerint ítélünk, cselekszünk.

Most jut eszembe: nem beszéltünk Józseffel még arról, miért tartja magát elöljáróságnak. Na lám!, ha nem írom le ezeket a sorokat, el is siklok afelett, hogy férjem elöljáróságnak nevezi magát. Ha csupán egyszer hallottam volna tőle a titulus eltulajdonítását, nyelvbotlásnak könyvelném el, de már több ízben is előfordult.

Elöljáróság?

Polgármester nem lehet, legalábbis nem itt, nem ebben a városban, hisz az igaziról nem egyszer olvastam már a lapokban, az újságokban fellelhető leírások pedig egyáltalán nem illenek rá az én uramra. Alaposan ismervén, biztos vagyok benne, hogy egy ekkora volumenű eredményt semmi áron nem titkolna el előlem, és azt sem viselné el, ha pozíciója ellenére a szomszédok csak egy egyszerű polgárnak néznék és ennek megfelelően kezelnék. Ha Józsefem megszerezné a polgármesterséget, sikere nem maradna titokban, mi több, már az ajtónkra is ki lenne írva, s minden gyökeresen megváltozna.

És a nevét sem cserélné le, mert az az övé, csakis az övé, rendkívül ragaszkodik hozzá, s nagyon büszke rá. Sosem nevezné magát Nagy Istvánnak, mert Nagy Istvánból minden utcasarkon hármat is találni, következésképp ő nem vállalhatja fel közönségességüket. Amúgy is, a polgármesterünket...

Hoppá! Hm... Be kell vallanom, nem tudom, hogy hívják a polgármesterünket.

Jóllehet olvastam róla a hírlapokban, mint mondtam, a nevét nem jegyeztem meg. Talán Géza? Vagy Ödön? Tán csak nem József?

József lenne?

S az a dugiképeslap a húgától...

A fene vigye el, akárhogyan is töröm a fejemet, nem jut eszembe. S különben is, nem mindegy? A lényeg az, hogy nem az én férjem a polgármester. Sem reálisan, sem titokban. A lényeg az, hogy semmit sem tudok felőle. Ám amikor a múltkor, március 15-én kimentünk koszorúzni a Petőfi-emlékhez, a férjem ott volt, a polgármester viszont nem volt ott, csupán a beszédét küldte el, azt olvasta fel az alpolgármester. Tehát: nem lehet azonos az én Józsefemmel. Józsefem nem is lenne jó polgármesternek. El sem tudom képzelni ebben a szerepkörben. Igaz, hogy sokszor vesz részt fontos tárgyalásokon, de ez semmi ahhoz képest, mi mindenben kellene otthonosan mozognia egy elöljárónak.

Hogy is hívják, hogy is hívják? Pedig bemondták, mielőtt a helyettese belekezdett a szokásos ünnepi beszéd felolvasásába, amelyről megállapítottam, hogy már tavaly és tavalyelőtt is elhangzott.

Uram sosem tenne ilyet! Nem engedné a büszkesége, halálra szégyellné magát.

Nem is csodálom, hogy nem jut eszembe, hisz ezek odalenn még mindig fújják a magukét, a fenti szomszéd klopfol, a jobb oldali pedig mintha alábbhagyta volna a veszekedést, és most fülel. Szeretem, szeretem én a hangzavart, mi tagadás, legalább érzem, hogy közösségben élek, nem elszigetelten, de azért kéne már egy kis vasárnapi csend is.

(Ha kideríteném, van-e húga a valódi polgármesternek, közelebb kerülnék a titok megfejtéséhez. Tehát már csak azt kell eldöntenem, lássak-e neki az ügy felgöngyölítésének.)