Turul

– amely nem csupán birodalmi szimbólum, a czipőgyártás hatalmi jelképe városon, és kőbe vésett dicsőség a községközpontokban, hanem oka annak, hogy a szerénykedők egy adott pillanatban előlépnek a sötétből, és hirtelen a figyelem középpontjába kerülnek, sőt, combjukat megcsillogtatva egy fekete necc alatt, megzavarják az események értelmes menetét

Madárcsicsergésre ébredtem, nagy baj tehát nem lehet, gondoltam. De aztán Annácska kicsoszogott a konyhába, ahol a reggeli teasüteményhez tejeskávét kortyolgattam, és a retikül visszaszerzése felett érzett örömömben nagy vígan morzsolgattam a tenyeremet. Mivel nem úgy járt el, mint bármikor korábban, nem ült le az asztalhoz, nem kérdezte meg, van-e mosogatnivaló, azonnal megállapítottam, hogy bizony rossz fát tehetett a tűzre. Ugyanígy viselkedett néhány hónapja, amikor a beleegyezésem nélkül kölcsön vette a fekete kisestélyimet, amit aztán a mulatságon tönkre is tett. Olyan állapotban helyezte vissza szótlanul a szekrényembe, hogy azt még egyszer házon kívül hordani nem lehetett. Nagyon megorroltam rá akkor, mert nem volt több kedvenc alkalmim, és amikor mennem kellett volna társaságba, s készülődni kezdtem, hogy pontosan érkezzek meg, ne utolsónak, nem volt mibe öltöznöm. Gyanítottam, hogy most ugyanez történt, ezért rá is kérdeztem, jól érzi-e magát. Ő erre felém fordult, de anélkül, hogy rám nézett volna, visszamenekült a szobájába. Úgy véltem, megtettem minden tőlem telhetőt az érdekében, ezért többet vele nem törődtem, megittam a maradék kávémat.

A délelőttöm fölöttébb derűsen telt, hisz meglátogatott az egyik legkedvesebb ismerősöm, akit leánykori baráti körömben orcájának pirospozsgása miatt egyszerűen csak Pirikének becéztünk. Pirike ezt azzal hálálta meg, hogy sosem érkezett üres kézzel. Ha hatan vártunk rá, akkor is mindenkinek hozott valamit ajándékba. Tehát tudtam, hogy kapni fogok tőle valamit, mégis meglepődtem, amikor egy egészen hatalmas és díszes dobozzal állított be. Én nyitottam neki ajtót, mert Annácska továbbra is a szobájában duzzogott (feltételezésem szerint).

– Ó, kedves barátnőm, már nagyon vártam rád. – üdvözöltem az ajtóban, és már tuszkoltam is volna befelé, elkerülendő, hogy személyét pletykákkal feketítsék be a környékbeliek.

– Te is rettenetesen hiányoztál nekem! Nem is emlékszem, mikor találkoztunk utoljára! Ugye egyet értesz velem abban, hogy nem kéne ennyire hanyagolnunk egymást?! És amíg el nem felejtem: ez a tiéd. – és az ölelésére kitárt karjaimra fektette hatalmas dobozát, miközben még mindig a küszöbön toporogtunk.

– Na de édesem, én ezt nem fogadhatom el! Megkértelek már... – tiltakoztam volna a masnis doboz ellen, ám ő közbeszólt.

– Mit csacsogsz, hisz nem is tudod, mi van benne! Előbb nyisd ki, aztán tiltakozz. – csitított le, s betuszkolt az ajtón.

Hellyel kínáltam, bár erre sem volt semmi szükség, mert ki nem állta a formalitásokat, így már Józsefem féltett óriáspárnáin hempergett a kanapén, mire odajutottam, hogy illedelmeskedjek vele. Aztán kibogoztam a csomagon áttekert szalagot, és óvatosan, mint aki rejtélyekhez jut közelebb, leemeltem a doboz tetejét. Előbb az alatta talált vörös selyembélés bűvölt el, amely nemcsak hogy szemkápráztató látványt nyújtott, hanem még illatával is levett a lábamról. Annyira elvarázsolt, hogy tán ha nem figyelmeztet, meg is feledkezem a lényegről, drága barátnőm ajándékáról, amely nem egyéb volt ezúttal, mint egy fekete necc-harisnya. Nem akartam megbántani, ügyetlenkedéseimből azonban gyorsan rájött, hogy nekem tulajdonképpen fogalmam sincs arról, mire is használják az ő neccét. Forgattam, tekergettem, de valahogy nem tudtam elképzelni a lábamon, no meg a necces lényemet az utcán, szomszédjaim rosszalló pillantásainak kereszttűzében.

– Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy nem láttál még ilyet?!

– Hidd, el, tényleg nem láttam.

– Ó, te szerencsétlen! Olyan butus vagy néha, mint egy kamaszlány! – kacagott rajtam feltartozhatatlanul, és visszavetette magát Józsefem párnái közé. – Na, majd megmutatom én neked. – mondta, s kiragadva kezemből értékes rongyát, felhúzta a jobb lábára egészen combközépig. – Most már tudod, mire való, te! Te, tisztességes asszonyság, ami vagy! Ezért nem jutsz semmire. Ezek alapvető fogások, amelyeket a mai romlott világban muszáj elsajátítania egy nőnek. Nagyvárosi létedre ilyeneket nem ismerni, úristen! – szörnyülködött, majd egy-két irritáló lábgyakorlat után lehajította magáról a neccet. – És akkor mi következik? Hát az, édesem, hogy kiöltözöl, és karonfogva elsétálgatunk a Turulig, ahol vásárolsz magadnak egy új cipelőt, mert ebben a kitaposott papucsban nem járhatsz többé! Igen, ne nézz reám ilyen ijedten. Ez lesz! – mondta, sőt, parancsolta, s nekem már időm sem maradt a tiltakozásra, hisz megragadta a kezemet, és vitt is magával a Turulba.

Ez volt a legfőbb oka, hogy ma kiröpültem az otthoni fészekből, és nem igazán elemezhettem ki azt az éles helyzetet, amely abból adódott, hogy a retikülömben, amelyet Annácskától loptam vissza, ráakadtam Matild aláírására. Csakhogy a képeslap, amely az illető aláírást hordozza, nem azonos azzal, amelyhez korábban már volt szerencsém, és amely teljesen véletlenül összehozott Matilddal.