Gárdonyi és mi

Azért nem ártana néha frissíteni...

Gárdonyival többször is összetalálkoztam az elmúlt napokban, hetekben. Mindközül az egri érintkezésünk volt a legborzalmasabb. Aki még nem járt az író ottani emlékházában, nem is érti. 

Nem is értheti. 

Én viszont értem, hogy a hazai (értsd romániai) muzeális élményeket is minduntalan előhozó egri tehetetlenségben egyfajta vágy is lakózik a hitelesség és az eredeti állapotok megőrzésére, legalábbis elméletben, mert ha őszinték akarunk lenni, be kell látnunk: inkább az igénytelenség és a lustaság tükre a nevezetes történelmi helyszín, amelyre rátalálni sem egyszerű. Az ajtóban nyugdíjas nénike ápolatlan frizurával köszönti illedelmesen a betérőt, gondosan bejegyez a nagykönyvbe, mint a rendőrségen, nyilvántartásba vesz, mint az állambiztonsági hivatalban, hiába a szakmai belépő, katonásan igazít el a félhomályban, csupán a kék köpenyke hiányzik róla (s a bilincs  zsebéből). A szobákban penészedésnek induló régiségek, hulló vakolat, ronda fűtőalkalmatosság még a szovjet érából, noha már nyár van, mi több, kánikula. Meglepődöttségében az ember azt sem tudja eldönteni, a mosatlan férfizokni illata zaklatja-e folyton az orrcimpáit, vagy más. 

Fokozódó kolhozérzetünkhöz bizonyára az ebéd is hozzájárul, a havi költségvetésünkkel jól megférő cukrászdai sós tekercs. Mert amikor a sajtot avas margarin helyettesíti, nem csoda, hogy Dobó Istvánt is hibáztatni kezdjük rossz tapasztalatainkért, az esőt jósló időjárásért és a csapnivaló közalkalmazotti fizetésekért.

Hát kérem, ennyit ér ma Egernek Gárdonyi Géza. 

S ennyit mi a hazának.