„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2017. április 6., csütörtök

Együttlét


Azokról van szó, akikkel beszélgetnünk sem kell, mert látjuk, mire gondolnak.

(…) De vannak találkozások, amelyek elgondolkodtatnak. Vagy hogyismondjam... Tudják, amikor folyamatosan az az érzésünk valakivel kapcsolatban, hogy örök idők óta ismerjük. Akiről úgy véljük, meg sem kell szólalnunk, mert mindent tud rólunk, vagy ha nem is tud, akkor megsejt, ráérez. Pedig állítólag még sosem találkoztunk. Talán még be sem lettünk mutatva egymásnak. Soha senki nem bökött felé, s nem mondta azt, hogy ő a Laci. Mégis evidens, hogy ő az, másvalaki nem lehet. Ő, akinek tegnap köszöntünk először, ma viszont már olyan, mintha együtt nőttünk volna fel. Aztán kinevetjük saját magunkat, hogy mik nem fordulnak meg a fejünkben, ilyen ugyanis nem létezhet. De aztán elcsendesülünk, mert hátha mégis van valami ebben, talán egy természeti törvény, amit még nem fedeztünk fel, amivel elkéstünk, ezért büntetést rónak majd ki ránk, jó nagyot. A nemistudjuk, hogy kik.

Azokról van szó, tovább...

Nincsenek megjegyzések: