Párhuzamok

Bementem, üres volt.

Édes fülesbaglyom!

Tegnapelőtt megérkeztem a pályaudvarra, de te nem voltál ott, nem vártál. Nagyot csalódtam! Legalábbis egy pillanatig ezt éreztem. Ám a kín is hamar elmúlt. Eszembe jutott ugyanis, hogy te csak akkor követsz el ilyesmit ellenem, ha nyomos okod van rá. Valószínűleg hivatalos fogadáson voltál, vagy egy kihagyhatatlan megbeszélésen a polgármesterrel.

Sebaj, feltaláltam magamat, bár egykönnyen nem. A szolgálati járművel kicsit sok bajom akadt, de egy segítőkész, jóvágású fiatalembernek köszönhetően elintéződött. A valódi sokk akkor ért, amikor rádöbbentem, hogy nem is tudom, hol laksz, erről sosem beszélgettünk. Újabb csalódás! Ekkor ezt tanácsoltam butus fejemnek: jobb, ha nem esel kétségbe, hanem amilyen sürgősen csak lehet, találsz egy kézzelfogható megoldást.

Hallgattam az ösztöneimre, mint mindig, és bejártam a környéket. Halálosan sötét volt, mindenütt borostás képű mosdatlan csavargók ólálkodtak, de valami miatt nekik sem volt kedvük hozzám, nem bántottak. Bizonyára maguk közül valónak néztek (ezen meg sem lepődnék, ha igaz lenne). És amint a pályaudvar körül bolyongtam, észrevettem egy félig kiégett, elhagyatott házat. Ablakai ki voltak törve, ajtaját a szél csapkodta, amiből arra következtettem, hogy nem lakik benne senki állandó jelleggel, tehát nekem pont megfelel. Valószínűleg koldusok használják, amikor én nem járok erre. Bementem, üres volt. A konyhaszekrényt rögvest odatoltam az ajtóhoz, a használhatatlannak tűnő ágyat szétbontottam, darabjait az ablakra szegeltem. Előkerítettem a homályból egy lócát, egy háromlábú asztalt, kicsomagoltam. Nem volt nagy kunszt, hisz csak a legszükségesebbeket hoztam magammal. Szappant, rúzst, kalapot, kesztyűt, szemüveget, poharat, evőeszközt. Annyit csak, amennyi szükséges a túléléshez. Elhelyezem a tükrömet, a fésűmet, a parfümömet. Abban reménykedem, hogy mégis előkerülsz valahonnan, legyen minden kéznél. A hajam bozontos és ragacsos, arcomon meglátszik a fáradtság, szemem alatt szürke karikák. Így nem fogathattalak volna, annak tudatában sem, hogy te nagyon okosan nem adsz a látszatra. A szoba egyik sarkában összegyűjtöttem a szerteszét hevert szalmát, ráterítem a kabátomat, a törölközőmet, alá helyezem a retikülömet, és az egészen letakartam a csipkeszélű kendőmmel, amit hála istennek, magammal hoztam. Borzasztó, hogy még ez a páratlan darab is a hiányodat erősítette! Mivel könyvet nem akartam magammal cipelni (arra való tekintettel, hogy a te féltve rejtett zugodban úgyis találok kedvemre valót), a fényképeimet és a revolveremet helyeztem el az éjjeliszekrényen. Szerencsére gyertyát és gyufát találtam a lakásban, a világítással és a biztonsággal így nem volt gondom. A pongyolámat (a zöldet, amit tavaly húsvétkor vettél nekem) rászegeltem az ablakdeszkára, azt a látszatot keltve, hogy függönyöm, sötétítőm is van, mint egy valódi otthonban. Ezzel is megnyugtattam magamat, hogy zavarni senki sem fog ezek után, dolgozhatok nyugodtan. Miután a technikával elkészültem, szalonnát és kenyeret ettem paprikával, hagymát nem mertem, mert továbbra is abban reménykedtem, hogy betoppansz. Zabolátlanul vártalak, te őrült!

És miközben szelídül átkoztalak a nekem okozott gyötrelem miatt, elővillant, hogy az egyik fotográfiámon nagyanyám egy fényképezőgéppel működik. A helyszín ismerősnek tűnt, mamám kinézete alapján a datálás is sikerült, úgyhogy kíváncsiságomban felnyitottam reám tesztált naplóját, megkerestem benne a vonatkozó részt, amin aztán őszintén elámultam. Képzeld, te, nagy csacsi, a nagyanyám tudósításokból élt annak idején, éppúgy, mint én, és az első nő volt azok közül, akit Párizsban képeiért kitüntettek. Vajon miért maradt ez mindmáig titokban? Az az ötletem támadt, hogy a mesterműveiddel együtt kiállíthatnánk az övéit is, amennyiben rájuk találunk valahol (újabb ürügy a közös utazásra!). Nagy fogás lenne! Na de ezt csak a párhuzam kedvéért…

Túl sokat nem aludtam azon az éjszakán, pedig még egy marék mákot is elrágcsáltam.

Másnap korán reggel besiettem a postára, s feladtam neked ezt a sürgönyt.

Tovább...