Könyvek a cellában

Mélyen tisztelt multikulturális szülővárosomban immár ötvenedik esztendeje bódítja magát a művelődés. Volt ugyan egy kis józanul átélt időszaka, értelemszerűsége a hetvenes, nyolcvanas évek vadkommunizmusában, két pártgyűlés, Megéneklünk Románia s muszájfelvonulás között, amikor az ideológiailag bukottnak minősített entellektüelek gyertyafény mellett dühöngték ki magukat a bejelentett vagy be nem jelentett írógépükön, de semmi több. E fellángolások nem igazán hagytak nyomot maguk után, hacsak nem a koponyákon ejtett lékeket vesszük figyelembe.

A sebhelyek azonban idővel behegedtek, ma mindenki éli a maga kicsinyes mindennapjait, sóhajtozik vagy kacarászik a múlt disznóságain. Van, aki a munkahelyén teszi ezt, van, aki otthon, magányosan vagy közösségben, szerényen vagy dicsőségre, tapsra vágyva. A „megyeháza” a harmadik, eddig még nem említett opció, a nyilvánvalóság mellett döntött. Jóvátehetetlen választás volt ez a részéről.
Először is megállapította, hogy a folyóirattárnak és dolgozóinak hasznára válna egy költözködés. A nemes gondolatokat furcsa mód tettek követték, és az aggastyán nyomtatványok, osztrák-magyar kötetek albérletet cseréltek: fogták penészgombáikat, és a nedves, Kinizsi-féle törökverő várbástyából parancsszóra a hajdani Piarista Főgimnáziumba menekültek – volna. Ám időközben a nekik szánt tér összement a nagymosásban, így kiderült: az állomány egy részének, valójában a legnagy részének bele kell törődnie a kényszerszabadságba. A Delejtű, a Temesvári Hírlap, a Délmagyarországi Lapok és a többi nyugdíjas ezért várja dobozokban, valamelyik dugiraktárban az ilyen-olyan határok légiesedését, a varázslatos üvegzseb-terv megvalósulását, és nem egyéb okok miatt, hiába gondoljuk mi, félnótás könyvmolyok azt, hogy de, vagyis hogy a mozgatóerő a hülyeséggel párosult műnemzeti öntudat.
Persze a tanodába rendelt példányokat sem várta bársonyszőnyeg és rezesbanda a bejáratban, mi több, az önkormányzat által megteremtett körülmények leginkább egy gettójéhoz hasonlítanak. Míg a lapok, könyvek, képes albumok a napjainkra is igényt tartó középkor fekete foltjaival ismerkednek, addig a téka látogatói az épület egyik hideg, huzatos folyosóján kialakított olvasóteremben álmodozhatnak arról, hogy még eme földi életükben megpillanthatják a megkívánt periodikát.
Együtt érzek velük.
Ám hogy még ennél is tisztább legyen Önök számára az ábra, s testvériesen bosszankodjunk a magunk kárára: a bibliotéka korábbi helyszínét, az erődítményt amúgy üzletember-központtá, valódi "turista-attrakcióvá" fazonálják az önkormányzati atyák...
Velük nem érzek együtt.



MINDEN JOG FENNTARTVA.