Szárnyakat kaptunk

Édesanyám Svájcban élő nagynénijének halála rendesen megrázta a világban szétszóródott családunk mindenik tagját. A hölgy nem volt túl gazdag, de szegény sem, így maradt némi vagyon utána, amit testvéri szeretettel, mint minden temetést követően, fel kellett darabolni. Elkezdődhetett tehát az örökösök felkutatásának hosszas és zűrzavaros folyamata. A procedúra menetét érdemben meghatározta, hogy az elhunythoz legközelebb állók, ha volt rá módjuk, nehezen áthidalható akadályokat gördítettek az amúgy is lassú ügyintézés elé. Mert, ugye, ha minél több a rokon, annál kevesebb az egy főre eső jutalom, nyugati atyafiaink pedig ezen osztódásnak határozottan elejét akarták venni. A végrendeletben megfogalmazottakhoz azonban igazodniuk kellett, következésképp: kénytelenek voltak újra felfedezni a famíliámat.

Jönni kezdtek az állambiztonságiak által átvilágított és felnyitott közjegyzői levelek, majd az ügyvédek által nekünk ítélt pénz is




















a Külkereskedelmi Bankba. Az átutalás persze nem úgy ment, mint a karikacsapás, mert a hivatali gépezet közbeszólt, és a drága frankjainkból visszatartotta az „őt megilletőket”. Ma már bosszant az akkori önkény, a nyolcvanas években viszont örültünk, hogy legalább nekünk is csurran-cseppen valamicske a svájci tánti ránk hagyatékozott vagyonkájából.

A valutáért, ékszerért akkortájt Bukarestbe kellett felutaznia az emberfiának egy paksamétányi, véres verejtékkel beszerzett irattal, bizonylattal a hóna alatt, a szocialista apparátus ugyanis nagyon óvatosan, körültekintően kezelte polgárainak értékeit. A felvonulás követelményének közvetlen érintettként édesanyám tett eleget. Elmondásából tudom, hogy óriási tél volt abban az évben, a vonatok késtek, a főváros utcáin pedig sártengert formált a hólé. A mamám csizmájának bele is tört az egyik sarka a regáti nemulassba. De hozott nekem onnan török eredetű, mézédes nassolnivalót, amit nálunk nem lehetett kapni, s narancsot, amivel egy igen gyanús ábrázatú, sokat kérdezősködő férfi ajándékozta meg az utasfülkében hazafelé jövet, miközben ő azon bosszankodott, hogy egyetlen olyan cipészt sem lelt egész Bukarestben, aki helyben meg tudta, akarta volna javítani egyetlen téli lábbelijét. Bizonyára ez volt az a történet, amely szívélyes adakozásra késztette az elegáns, kíváncsi bácsit, vonta le ironikusan évekkel később észrevételét az anyukám.

Aztán, a bukaresti bejelentkezések, aláírások és egyéb formalitások sikeres megtétele után az otthoni bevásárlás következett, megismerkedésünk a shoppal, mert a frankot hivatalosan csak ott fogadták el fizetőeszközként. Emlékszem, a boltba betérve leesett az állunk, és percekig csak bámultunk, mint borjú az új kapu előtt. Azt sejtettük, hogy azokban a vegyes kereskedésekben, ahol szekusok és külföldiek vásárolnak, minden kapható, mi szem-szájnak ingere, ám hogy temérdek mennyiségben és választékban, azt nem. Még autót is vehettünk volna a földimogyoró meg az eredeti szemes kávé mellé, a szüleim azonban úgy vélték, a keresetükhöz képest sokba kerülne az eltartása, s különben is, ki vezetné? Én ugyanis még túl fiatalnak találtattam a jogsi megszerzéséhez.





















Gépkocsi helyett ezért kerékpár került a taxi utánfutójába. Egy eredeti piros Pegas, amely fölé úgy kiterjesztettem védő karjaimat, mintha legalább egy limuzin lett volna a portéka. Zötykölődtem oldalán hazáig a Daciához kapcsolt pléhdobozban, és csodáltam, egyre csak csodáltam a bringát. Magamban ezerszer lejátszottam a jelenetet, amint bemutatom a szintén szárnyas kistesójának, Zöldikének, majd a parkbeli madaraknak, fáknak, barátoknak egy díszfutam keretében.
A kétkerekű, amelyet stílusosan Piroskának becéztem, hozzá nőtt a szívemhez, olyan mértékben, amilyenben a kutyák, macskák, halak, teknősök, hörcsögök, papagájok és egyéb állatfajták szoktak a gazdijukéhoz. Naponta megtisztítottam, megsétáltattam, összehoztam a környék hozzá hasonló biciklijeivel, szinte enni-inni adtam neki. Mit mondjak? Örültem neki, akár egy gyermek.

Teltek-múltak azonban az évek, otthonunkban megszaporodtak a szekrények, ágyak, bögrék, megfájdultak a derekak, elerőtlenedtek a karok, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy bizonyos tárgyak kiszorultak a mellékhelyiségekbe, a folyosóra például, onnan pedig le a pincébe, ki az udvarra, be a kukázók putrijába. A kamrában találtunk helyet a szamovárgyűjteménynek, a bakancsra felcsavarozható korcsolyának, az első rádiónknak, a szánkónak, a karácsonyfatartónak. Idővel a shopingolt kerékpár is útban kezdett lenni, átköltöztettük a befőttesüvegek és bőröndök szomszédságába. A súlyára való hivatkozással adtunk végül túl rajta.

Azóta nincsen biciklim. A shopok bezártak, és, ha jól értesültem, Pegasokat sem gyártanak már, a mallokban pedig minden kapható, csak román bringa nem. Némi vigaszt nyújt azonban számomra, hogy a hajdanán pult alatt árult hazai kétkerekűek rendre az ócskapiacra kerülnek, akárcsak mi, vasárnaponként, néhány banival a zsebünkben és pár szódavizes üveggel a hónunk alatt. Ám nincsen még ebben semmi rossz, hisz efféle „pusztai” shopingerként bizonyára több esélyem van arra, hogy rátaláljak az én drága Piroskámra, mint a plázacicának kedvenc centerében az örök ifjúságra.
Várad, 2008/3


MINDEN JOG FENNTARTVA.