Időben

Arcom a szélbe dobom,

megbocsátok,

halk léptek csetlenek

a nyelvemen,

ahol egy szó ül,

nem több,

szempillám lehullik,

amikor

a tavaszi zuhatagok,

hozzám ragadnak,

a vállamhoz érnek,

s én kivárom,

sápadt vagyok

akár a Hold,

az asszony ne legyen

zsarolható,

soha sehol ennyi

ostoba tréfa,

nem értem, mit teszek,

lépteim a homokon

is koppannak,

begombolom a bőrkabátom,

hogy ne fázzak,

ne lássalak még

az árnyékodban sem,

a számból szegek

bújnak elő,

mint a réten

tavasszal a pipacsok,

pirosan tarkállok,

de kit érdekel,

hogy már sehol sem

vagyok,

belevetem magamat

az időbe,

tologatom lábam előtt

a megválaszolatlan

szemöldökráncolásokat,

most mit tegyek,

egy férfi ölel,

a maga módján

szeret,

surran és rohan,

tenyere hozzám tapad,

imádom a szemét,

amellyel rám lehel,

senkit, soha így még

nem simogatott,

gyilkosai az ajtóm

előtt hallgatóznak,

lehallgatnak, néznek,

miként esik le rólan

az alsónemű,

egy motelszobában,

mellettem az óra,

ha csörren,

indulnom kell,

tova száll ő is,

de reszketve

gyorsan visszatér,

ennyire senkit

nem öleltem még

magamhoz,

lángokban a mellem,

ne menj, ne sírj

utána nyúlok,

elkapom a száját,

rám szakad

a mindenség,

mely ő, s szundít

egy jót a hasamon,

azt mondja, ott

benn a jövőnk

színes betűk

halkan csapódnak

a homlokomhoz

csak még

egy hét, egy hónap,

újból áld az ég,

a szél is taszít,

hozzá sodor,

és nem tudom,

kivel, hogyan,

melyik a kettő,

ez is, az is, mindkettő,

széttépem magamat,

hogy jussak,

és maradjak is,

vad érzelmek marcangolnak,

a szomszéd házban

új arcok, új gondok,

én is új leszek maholnap,

új nevem lesz,

új képem az oldalon,

milliók zörögnek mellettem,

a szúnyog nem fér

már be az ágyam alá,

mennyasszonyi ruhát

hoz nekem egy autó,

fekete, mint a hajam,

vörös benne a sofőr,

és az ajkam,

csókostól rajta,

ő lesz az igazi,

porladásig.