Székelyföldi zuhanások

 Kozma Lajos: Istenek alkonya (1909)

A következőket olvastam nemrég egy fiatal székelyföldi hölgy tollából:

 „Ha megkérdik tőlem, ki vagyok, mindig megtorpanok egy pillanat elejéig, és nem tudom hogy a nevemet, a származásomat, a nemzetiségemet vagy a hazámat kellene mondanom. Mivel egyik sem az enyém. A nevemet a szüleimtől kaptam, tőlük származom, de hogy kötelező maximaként fogadjam el, azt hogy akinek az anyanyelve magyar az magyar, aki Erdélyben él, az székely, aki székely az pedig székely a javából, nem tehetem. Egyik sem, a másik sem vagyok. Nem tudom mitől magyar a magyar, mitől székely a székely, vagy miért sulykolják belém, hogy gyűlölnöm kell a románt, a rohadt komcsikat, a rohadt szocialista propaganda szart, s ha fenn akarok maradni őket kell kiirtani,  hogy most jobb legyen nekünk. Hogy gyűlölnöm kell. Hogy le kell köpnöm őket. Mert Erdélyben mi vagyunk többségben, a mi kisebbségünk van többségben, nekünk van elsőbbségünk még a szarlapátolásban is, ha úgy adódik.

Sok múlik az önmeghatározáson.

Ki az a mi és melyik időszámítástól kezdődik, honnan a felhatalmazás, hogy a  Többes szám Első személy az isten, abba mindenki beletartozik, ha akarja ha nem, az is aki nem egészen érti, hogy a mi halmazában pontosan ki tartozik bele. De azért jól hangzik és igazi közösségkovácsoló ereje van, sőt hagyományformáló és kulturális emlékezetté is felszentelhető, csak majd valaki bogozza ki, hogy hol vannak határai és honnan kezdődik az igazság.

S ha valaki azt mondja, köszönöm szépen én nem vagyok mi, akkor az legalább hazaáruló, aki megtagadja népét, nemzetét, hazáját (ez alatt pontosan mit kell érteni...?), és száműzik. Ha te nem köpsz, mások megteszik helyetted.

Passzív szenvedéstörténetből táplálkozni: kényelmes együgyűség.

Akkor ki vagy?

Ki vagyok?”

Az idézett szöveg, amelynek a szerző a Békanyál címet adta, engem teljesen megdöbbentett, ezért is határoztam úgy, beillesztem az oldalamra. Nem tudom, helyesen tettem-e, hogy az íráshoz megjegyzést fűztem. Egészen pontosan: hogy az íráshoz ezt a hirtelen felindulásból született megjegyzést fűztem: 

„Majd ha felnő, megtudja, miért van súlya annak, ki fia-borja, hogy igenis tartozik, tartozhat valahová, valakikhez, akikkel egyazon anyanyelvet beszél. Csak az tagadja ennek jelentőségét, akinek nincsenek gyökerei, akinek nincs mit felmutatnia, nincs fogódzója, hanem csak úgy van, mások erejéből táplálkozva tartja fenn magát. Akinek fölöttébb bizonytalan és kétes a léte.

Azt viszont nem tudom, miért gondolja ön úgy, hogy aki magyarnak vallja magát, és küzd azért, hogy ebben ne háborgassák, hanem tiszteljék, és adják vissza neki, ami az övé, amit jogtalanul vettek el tőle, az gyűlöli a tolvaját/v. az elnyomóját/? Ezért mondom, előbb fel kell nőnie. S ha majd felnő (adja Isten!), tudni fogja, ki valójában. Hogy ön is valaki. Meglátja (adja Isten!), jobban érzi majd magát.

(+ aki Erdélyben él, nem feltétlenül székely, mert én pl. magyar vagyok. Tudom, hogy az vagyok, és ez fontos számomra (nem is akarok más lenni, román sem), olyannyira fontos, hogy nem adnám fel /a/ semmiért. Képzelje, még a világpolgárságért sem. Tán szégyellnem kéne ezért magamat?)

Minden jót.”

Nos, most már teljesen mást üzennék az ifjú csíki hölgynek, talán kicsit durván fogalmaznék, hogy érzékeltessem, szimpátiájáért, együttérzéséért sosem fog köszönetet kapni a védelmébe vett és féltve szeretett féltől, pofonokat viszont szinte biztosan el kell majd szenvednie.

Vagy tán tévedek? Az általa felvázolt lenne az út, amelyen szétszakított, haldokló országunkban járnunk kell? A feltétel nélküli önmegtagadás és önátadás? A nemzetnélküliség? Olyan ez, mint a nemzetekfelettiség. Mennyei távlatú, de abszurd. Politikai-társadalmi fogalomként egyébként tanították az iskolában, éppúgy mint azt, hogy mi a nemzet. Igaz, sok mindent tanítottak abszolút fölöslegesen, ám a lényeg valahogy mindig kimaradt a tananyagból, vagy elveszett a hatalmas információtengerben.