Akit meglőnek

Óriási dilemmában voltam azt illetően, jegyezzem-e be az alábbi történetet ebbe a névvel is ellátott naplóba, vagy ne jegyezzem be. Lévén, hogy nem egy tisztességes történetről van szó. Illetve nem egészen gusztusosról, nem egy becsületes nő szájába valóról, illőről, mégha igazról is. 

Megesett ugyanis, hogy Rodóber lovag örömmel vette tudomásul, mennyire szépen süt a nap az utcán, miután kinézett a sötétke vár keskeny ablakán, ezért úgy döntött, kimegy, sétál egyet a tavaszi időjárásban. Már a kapun kívül volt, amikor valaki reá köszönt hátulról, ő megijedt, hirtelen meg akart fordulni, de beleakadt a védmű egyik kiálló kövébe. De úgy akadt belé, hogy egy hajszálnyit se tudott tovább mozdulni, se jobb, se bal irányba, következésképp, azt sem deríthette ki, férfi-e, avagy hölgy az illető, aki egyfolytában szólongatja. A hang ugyanis középfekvésűnek tűnt számára, amolyan nemtelennek, azaz olyanfélének, amelyet férfi s asszony egyaránt használhat. 

Rodóber azonban arra sem jöhetett rá végtelenül előnytelen pozíciójában (-ból), mi teszi vele azt, hogy ne tudjon megmoccanni. Ám ahogyan erőlködött, hogy a titkot valamiképpen megfejtse, az egyik építőelem üvegszemcséjében meglátta önmagát, és meglátta a hátsó fertályából kiálló nyílvesszőt, amely rendesen be volt szorulva a falösszetevők közé. Rodóber ezek után, bár cselekedni továbbra sem tudott, képtelen volt rájönni, hol lőtték meg: a várban-e, a vár udvarán, vagy csak azután, hogy kilépett az otthonából. Mert ha nem igazolódik be legutóbbi feltevése, gondolta, akkor a merénylő még mindig az ingatlan területén tartózkodik. Igen ám, csakhogy Rodóber sehogyan sem került olyan helyzetbe, hogy elképzelését bárkinek is előadhassa. Hiába kiabált segítségért.