Élettér

Jó ideje meg szeretném már mutatni nektek, hol lakom. Nem mintha azt hinném, hogy ez bárkit is érdekelne. Tudom, hogy nem, mármint hogy senkit sem érdekel, mégis bennem van a vágy, hogy megmutassam. Talán azért, mert exhibicionista vagyok gyermeteg naivsággal hiszem, élnek még körülöttem olyan nők és férfiak, akiknek számítok, akikre számíthatok.

Nem is az előszobában felhalmozódott cipőgyűjteményemet, nem is az életteremet, amely elég szűkös, nem is a konyhaasztalomat és az ágyamat szeretném megmutatni, inkább a kilátásaimat. Az ablakaim ugyanis két oldalra néznek: az étkezdei keletre, a hálószobai nyugatra, amely minden jelképes mondanivalója ellenére két-három hónap múlva - ha még megtűrnek maguk között ezek itten - konkrétan azt fogja jelenteni, hogy árnyékos időben is 40 fokon izzik majd a galagonya az otthonom, lévén, hogy a tetőtéren lakom. (Fontoljátok ezért meg, mely évszakban jöttök hozzám vendégségbe.)

Gondoltam, a közbiztonság és a közszolgálat kedvéért készítek néhány fotót a keleti és a nyugati kilátásaimról, a csodálatos kisvárosi biodiverzitásról, azaz a keleti és a nyugati parkolóról, de mivel nagyon szürke lett volna az a fotó, letettem a tervről, inkább kisétáltam a parkba, s lekaptam azt a virágba borult fát, amelybe első látásra beleszerettem. 

Az jutott róla eszembe, hogy ki kéne költöznöm a parkba milyen jó lenne, ha mi is ennyire szépek tudnánk lenni. Vagy maradni. Legalább egyetlen pillanatra, s legfőképpen azok, akik - hacsak lehetőségük adódik rá - leszavazzák az életet a parkolók kedvéért. Most is - tavaszi rendrakás gyanánt - betont öntenek mindenhová, betont a betonra, hogy térdig járjunk a saját halálunkban. 

Lehet, elítéltek, de be kell vallanom, egyre gyűlnek azok az egzisztenciák, akiket végleg el akarok felejteni. Akiket műveikkel együtt akarok elfelejteni.

Most épp a 300 dühöng a tévében, tombol az ember és fröcsög a vér, én meg úgy döntöttem, iszok egy pohár vörös bort az egészségetekre.