Megrajzolta időtlen vallomásait

László Ákosnak nyílt kiállítása a gyulai művelődési ház földszinti galériájában

A grafikusművész Egy idős képíró vallomásai. Vonalak, versek, variációk… című tárlatát dr. Párducz László, a Pándy Kálmán kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályának vezető főorvosa nyitotta meg április 27-én, csütörtök délután. A tárlat május 24-ig díjtalanul tekinthető meg.

– A festészet tudománya a ponttal kezdődik, majd a vonal következik. A sík a harmadik, a negyedik pedig a test, amit a síkok palástja fed. Ez a Leonardo da Vinci-idézet lehetne a tárlat központi gondolata – mondta Párducz László megnyitóbeszédében. A főorvos ezzel Ady Endre Egy néhai költő című versével is megteremtette a kapcsolatot. A költeményt Baranyai Tamás, a Gyulai Művészklub egyik alapítója olvasta fel annak a megállapodásnak köszönhetően, amely a kiállító és a kiállítást a közönség figyelmébe ajánló két barát között született. László Ákos ezúttal ugyan nem Ady-verset kért, de egyáltalán nem bánta, hogy elhangzott. Úgy vélte, Ady sorai hitelesen értelmezik képeit. Ő maga Heltai Jenő Dalával válaszolt orvosbarátjának.

László Ákosnak nem ez az első bemutatkozása Gyulán. Előző grafikai válogatásáról szintén Párducz László beszélt a gyulai vár borozójában néhány évvel ezelőtt. Debrecenben ismerték meg egymást, és azóta mindig kap az alkotótól egy-egy verset. Találkozásuk szükségszerű volt, és megalapozta szellemi értékeken nyugvó viszonyukat. Párducz László úgy vélte, Ákos barátja művészetét leginkább a mélységes humanizmus jellemzi, amely tiszteletet és alázatot jelent a sors iránt. Vonalainak variációiban az elmúlás fogalmazódik meg, vallomásaiban belső igazságok vetítődnek ki a külvilágba.

Az Erkel Ferenc Művelődési Központ által szervezett kiállítás költői gyűjteménye kiválóan illusztrálja, mennyire gazdag lehet az irodalmi és képzőművészeti összefonódások tárháza. A művész az 1960-as években alakította ki egyéni stílusát: a fekete-fehér művek helyett gazdag színezésű, összefogott szerkezetű és finom vonalvezetésű grafikák kerültek ki keze alól. Lapjain mindazt összegyűjtötte, ami az emberi értékrendet illetően jelentősnek tűnt számára. Munkája során Kondor Bélához is mindig vissza-visszanyúlt. Kondor volt ugyanis a magyar képzőművészetben az, akiben a költő és a festő elválaszthatatlanul összefonódott. Kép- és költeményalkotásban működése mindvégig azonos ihletettséghez, erőhöz jutott, hisz a strófafaragó és az ecsetkezelő benne nemcsak hogy kiegészítette, hanem még feltételezte is egymást. Ugyanezt a szerepvállalást tükrözik László Ákos rajzai is.

A kiállító 1940-ben született Budapesten. Egy véletlen folytán négy hónapos korában Nagyváradra került nagyszüleihez. Itt járt iskolába, itt nőtt fel, így a holnaposok városa, a Pece-parti Párizs alapjaiban határozhatta meg hivatásának kibontakozását. A kolozsvári képzőművészeti egyetemet 1963-ban végezte el Kádár Tibor és Feszt László irányítása mellett, kiállítóművészként ekkortól ismert. Debrecenbe 1982-be települt át. Kezdetben könnyen dekódolható templom- és tanyaképekkel jelentkezett, majd kisebb kitérőket tett, és eljutott az absztrakcióig. Díjai közül a Holló László- és a Csokonai-díjat tartja a legértékesebbnek. Művészete tipikusan magyar, csöndesen tragikus és meghatóan sorsfeltáró. 

Tovább...

Ő is lőtt, de őt is lőtték

Medveember

Berman hitt abban, hogy élete medvelét, mert ő valójában egy Bear-man. És erről fényképet is készített.

Ha medveember éppen nem is volt, kétarcú, kétstílű mindenképp. Nagyon kevés felvétel készült róla, ám a megmaradtak ilyennek mutatják. Elegáns, divatos férfinak, akin jól áll a modern szabású kabát és a kalap. Tartása fegyelmezett, egészében véve pedig úgy fest, mintha abban a pillanatban lépett volna ki valamelyik lapból, egyik kezét zsebre vágja, a másikban pedig egy Contessa-Nettel-gépet óv, tart, ölel. Vagy pedig éppen ellenkezőleg, bakancsban és elnyűtt kopott pulóverben áll a kamera mögött, onnan kattintgat, lő, rögzít a fényképezőjével.

A korabeli közfelfogás és az utólagos értelmezés szerint Iosif Berman ízig-vérig városi ember, művészlélek, akire falun mindig furán néznek. Hiába a szakadt ruha, munka közben a csapzott arc, elfoglaltsága miatt a sártenger közepén mindvégig csodabogárnak számít. A paraszt nem fogadja be, a városi pedig nem igazán tud mit kezdeni vele.

Visszaemlékezések utalnak arra, hogy született vadásztermészet volt, folyton lesben állt, mindig várta a legmegfelelőbb pillanatot. Viszont sosem gyilkolt, életet nem oltott ki, inkább maga szolgált céltáblaként. Fotóit saját kezűleg dolgozta ki, képes volt éjjeleken át bíbelődni, vacakolni a sötétkamrában. Amíg a fotó tökéletes nem lett, addig maradt talpon.

Tovább...

Majorság lakja az Árpád-kori templomot

Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor 1 óra körül bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.

Tovább...

Fiaink

A Sorstalanság sikerének kimondottan örültem, a magaménak éreztem, büszke voltam rá. Tetszett a könyv modora is. Ugyanígy vagyok a Saul fiával is, arra számítva, hogy a díjazott remekmű ráirányítja majd a figyelmet a hazai tehetségekre, művészekre. Ha nem is örök időkre, de legalább néhány évig. 

Nem pontozom viszont azt az igénytelenséget, amellyel a saját sorsunkat, önnön felmenőink fiait, vagy éppenséggel a jelenünket igyekszünk feltárni, értékelni, bemutatni az utókornak, a nagyvilágnak. Sokszor felmerül beszélgetéseink alkalmával, hogy Mátyás királyról nem készült még játékfilm, pedig lett volna rá alkalom, igény, meg pénz is. Ilyenkor persze azt a sekélytelenségünket is kibeszéljük, amellyel 1956, Recsk és Gulág borzalmai ellen lázadunk, nem beszélve a határmódosítások okozta traumák feldolgozásáról, és így tovább. Lenne tehát miből merítenünk, ha erős érzelmi hatást akarnánk gyakorolni a nézőkre, olvasókra, könnyeket fakasztani, együttérzésre nevelni generációkat.

Amennyiben a fentieket vesszük alapul, meg kell állapítanunk: nem az a baj, hogy a vélemények megoszlanak. Ez ugyanis természetes. A probléma abból adódik, hogy nem tematizálunk, vagy ha nagy nehezen mégis, akkor ugyanazokhoz a forrásokhoz nyúlunk vissza, amelyekből már többször is ihletet merítettünk. Nem rosszalón mondom, de tényleg: hány bőrt húzunk még le arról a történetről, amelyről már semmi újat nem mondhatunk?

Vagy csupán arról van szó, hogy nyerni szeretnénk mindenáron, és mással, másképpen nem lehet?