Az ország tetején

Szóval emiatt oly elviselhetetlen itt a tolongás (fotó: nem az enyém).

Kékestetőre csak az látogasson el, akinek nincs hová mennie. Az semmiképp, aki nem képes legalább 60 kilométeres óránkénti sebességgel közlekedni hegyi úton. Mert ha ennél lassabban száguldozik, előfordulhat, hogy mire felér a csúcsra, minden bezár. Bezárnak a fizető vendégszobák, bezárnak a motelek, az éttermek, és bezár az összes többi vendéglátóipari alegység, még az istenadta kék ég is. Csupán a borozónak nevezett bódét találja nyitva, a Tátrával esélytelenül incselkedő panorámát, no meg a tévétornyot, amely egyébként egy igen érdekes jelenség, hisz bár csupán néhány lépésre magasodik a sípályától, nedves időjárás esetén életveszélyes a 200 méteres körzetében tartózkodni. Mi van tehát, ha történetesen havazik, és az illető minden áron síelni akar? A figyelmeztető tábla szerint nem tehet egyebet, mint vár. Megvárja a tavaszt, esetleg megvárja, amíg elolvad a hó, s csak akkor indul útnak, ha már holt biztos, hogy nem lesz több csapadék. Bizonyára ezért nem űzik ma Magyarországon a téli sportokat, hisz hó nélkül elképzelhetetlen a síelés. Vagy csupán én vagyok ennyire maradi? No sebaj. Szállást amúgy sem kap, főként ha hét közben jön rá a mozoghatnék. Hétfőn, kedden, szerdán stb. sem tehet egyebet tehát, mint kivárja, amíg kinyit valamelyik faházikó, s akkor bekérezkedik az egyikbe. Addig aluszik a fűben, valamelyik fa alatt, hogy biztonságban és otthonosan érezze magát. Az idegességtől fázni úgy sem fog. Kizárt. Mi tehát a probléma?

A probléma az, hogy ősz van, és nekem most szottyant kedvem a tetőzéshez. Azt hittem, ilyenkor gyönyörű az erdő, s bónuszként üdítő a vendéghiány. Mátraházán viszont már világossá vált, hogy bizony valami nagyon nem stimmel. Jóllehet a buszmegállót látásból már ismertem, leszálláskor inkább kihagytam a vele való puszipajtáskodást. Miközben hódolva szenvedélyemnek a lepusztult állapotokon szörnyülködtem, hozzám szegődött két szótlan és kiéhezett osztrák. Gulyást akartak, de a helyi manók még kenyérrel és sóval sem várják a költekezni szándékozó idegent, nemhogy ungarische menüvel, ezért ők is szörnyülködtek velem egy kicsit, majd dühösen bevágták maguk mögött Volkswagenjük ajtaját, és duzzogva elhúzták a csíkot. Még jó, hogy, hisz egyáltalán nem hiányzott a társaságuk. Nem a kékvérű sógorokat mentem én oda nézegetni, hanem a természetet. Elindultam. Düledező pagoda, láncra vert hegyi kecskék s szellemkastélynak tűnő olcsó edzőtábor-maradványok nyikorogtak a lépteim alatt, ám ezen már nem is csodálkoztam. Azon viszont igen, hogy egy magányos dolgozó füvet irtott egy rozsdás kerítés mellett, az autós forgalom pedig hirtelen megélénkült, és a Kékestető felé vezető műút forgalmasabb lett, mint Brassó központja, jóllehet, mindkét helyen a bútoriparban érdekeltek garázdálkodnak. Ilyen ez, ha kirándulásai előtt az ember nem vesz magánórákat turisztikából, nem visz magával térképet, iránytűt, tapasztalt alpinistát, vagy mit tudom én, mit. Ha nem veszi figyelembe, hogy manapság Horvátországba jár mindenki pihenni, s nem a Mátrába, mint a Kádár-korszakban. Aki ellenben mégis, csak azért is a Mátrába megy, az vessen magára. Például ne szedegessen gombát a rengetegben, mert megmérgeződik tőle, s ne higgye azt, hogy ami szép és nagy, az jó is. Sajnálom azokat, akik a sűrű lombok félhomályában mindhiába bolondítgattak a vizuális ízlésük szerint összegyűjtögetett őzlábaikkal, de dicsérem magamat, mert nem engedtem a csábításnak. Inkább elmajszolgattam az uzsonnámat.

Örültem viszont, hogy tényleg nem járt maci a nyomomba, s a farkastól, a birkákat terelő állatfenntartó menedzsertől és az ő harcias juhászkutyáitól sem kellett rettegnem. Közel egy órát sétálgattam a dombon, szívtam magamba a szénmonoxid-illatot, aztán szinte átmenetek nélkül célba értem. A klinikát elkerültem, és megcsodáltam az ország kihalt tetejét, a legesleget, amelyet középosztálybeli ezen állam határain belül még életében elérhet, a balesetben elhalálozott motorosok emlékművét, a sok-sok zászlócskát, koszorút. Az áldozatokét is megnéztem volna, de nem volt. Így hát kifeküdtem a fűbe, a szeretett virágaim és pillangóim közé egy műanyagpohár fröccsel a kezemben, mert egyéb nem volt kapható abban az órában, azon a napon a kék fényben úszó Kékesen. Kellemes volt, bár túl sokat nem láttam abból, amit remélni mertem. Lehet, hogy tényleg vissza kéne vennem a képzelőerőmből, és a felhők közül visszatérnem a valóságba, oda, ahol a felvonó elfogy a sípálya felénél. Igaz is, vajon hogyan caplat fel idáig, aki végigsiklik a pályán, és lecsúszik a völgybe? Hát persze, nincs is ennél egyértelműbb: autóval.