Bikicsunáj

A nagy átverés

Nem szeretem a Megasztárt, hisz csupán a pénzszórást, no meg a néphülyítést művelik magas fokon benne, vagy általa, mégis örülnék, ha Renáta vinné el a trófeát. Ha ő lépne fel a dobogó legmagasabb szintjére, úgy érezném, vele együtt mi, nagyváradiak és partiumiak győztesként kerülnénk ki a játékból, és végre elnyernénk méltó helyünket a magyar históriában. Győznénk a magyar-magyar küzdelemben, a történelmi régiók harcában.

Sokan éreznek ugyanígy, ám lássuk be, nem egyéb ez, mint sebeink önsajnáló nyalogatása, ami miatt jobban tennénk, ha kelléktárunkból azonnal mellőznénk eme földhöz ragadt beidegződésünket a nemesebb célok elérése érdekében.

Annyira tehát nem fontos számomra ez a siker, amit most már Tolvai-sztárságnak is nevezhetnék, hogy szemet hunyjak a sorozatos becsapások felett. Mert amikor az állítólagos élő adásban egyazon időpontban látom Renit a nézőtéren és a kulisszák mögött, kérdések tucatja merül fel bennem: melyik Reni az igazi? Az, aki a nagyérdemű melengető ölében vár a sorára, vagy pedig az, aki a színpad felé röpül medencecsontig felhasított maskarájában? És egyáltalán: énekel-e ez a lány valójában? Vagy kettő van belőle is: a kirakatember és a háttérelőadó?

Régen rossz, ha ilyesmiken morfondírozunk, főként annak fényében, hogy állítólag közjegyzők hitelesítik a verseny tisztaságát. Egészen pontosan azonban nem tudom, mijét. Én csupán azt tudom, amit a műsorvezetőktől hallok, amit az orrunkra kötnek. Mert amit látok... Amit látok, az egészen másról szól, amiként korábban már jeleztem.

Persze Reniből már akkor kiábrándultam, amikor úgy próbált betörni a piacra, hogy azt mondta: azért nem beszél jól magyarul, mert Romániában, Nagyváradon nőtt fel. Aki képben van, rögtön leszűrte, hogy ez hazugság (hisz a magyar nyelv elsajátításának a Pece partján egyelőre nincs akadálya, sőt még az egyetemen is megtanulhatja, ki odahaza nem akarta). Másodszor akkor ábrándultam ki belőle, amikor hagyta, engedte, hogy Marilyn Monroe-t csináljanak belőle. Illetve hát csak megpróbálták szexbombává kenceficélni (vajon miért is?), de belebuktak saját törekvésükbe, mert ez nem ment, így most előttünk áll egy kiszőkített, megbolondított és félrevezetett fiatal hölgy, aki legalább harmincnak néz ki, de sokszor többnek, és ocsmányabbnak, mint az életben.

Sorjáztak persze a további csalódások, amelyek hol a bulvár szagú pasizásaihoz kötődtek, hol pedig a nyilvános önmutogatásaihoz. Hisz szinte már másról sem szólnak a fellépései, mint a balkáni beütésű rongyrázásról. És nem értem, tényleg a tömegbutításért vesznek fel havonta milliókat az öltöztetők, a fodrászok és kollégáik? Hát kérem szépen őket, kérem a feletteseiket, és mindenkit, aki benne van ebben a nagy átverésben, hogy mihamarabb adják át a helyüket másoknak, akik nem rontó tényezőként vesznek részt a televíziós produkcióban, hanem építő jelleggel.

Építőként a mi életünk alakulására nézve is.

El sem merem képzelni, mennyibe kerül egy-egy ilyen csilli-villi megmérettetés megvalósítása. A kínálat alapján csakis azt feltételezhetem, hogy megoldódott a gazdasági világválság és hirtelen rengeteg pénze lett a szórakoztatóiparnak (is), csupán én maradtam tájékozatlan. Megerősítésemre kiszámoltam, hány szerencsétlen ember fizetését húzzák le hétről-hétre tehetséggondozás ürügyén a vécén. Számolják ki Önök is. Meg fognak döbbenni, de nem baj, mert legalább sajnálni fogják, hogy Kökény Attila haknijaira s hosszú orrú cipőire, Yvette bohócszerkóira egy egész vagyont költ el a magánvállalkozás. A folytatásban belátják majd azt is, hogy nem elég a jó hang, a művészethez több kell. Kell például kiváló ízlés, stílus, bensőségesség és kozmikus térlátás, ami a jól viselkedő, némelykor megdöbbentően szerény „fővárosi” családapa esetében fel sem merül, és nem is fog, hisz már túl rutinos a bisztrózenélésben ahhoz, hogy megváltozzon, felnőjön a Queen-nóták hiteles közvetítéséhez. Ezért amellett kardoskodom, hogy inkább a pályakezdő ifjakat kéne istápolni s elindítani, de nem a tizenegy éves gyerkőcöket, és nem a rosszaság, a bűnözés útján.

És mivel a felsoroltak miatt megcsömörültem a mosolyogva hazudozó színpompás tehetségkutatóktól, inkább lemondok Renáta érvényesüléséről, lemondok piciny kis örömeinkről, le a dicséretek, elismerések befogadásának jóleső érzéséről, és szavazok a mértékletességre, a retró ízű s rajzolatú Ki mit tud?-ra.

De még ennél is inkább a sötét képernyőkre.