Mondják, nem az vagyok, aki vagyok

Tudja a fene, nálunkfelé feltűnően sokszor koszorúznak a hivatalosságok, ilyenkor már egészen korán megkezdődik és bonyolódik, pörög az élet a városban, a csendháborítás nem minősül kihágásnak, és a forgalom-elterelés is megoldódik percek alatt.

Ilyen nap volt a szombati is, amely általában pihenőnap, ám most a vasárnapomat is kézen fogva szolgálativá módosult, mert a főnökeim becitáltak, hadd mutassam meg a nagyvilágnak, mennyire dolgosak az intézmény alkalmazottjai. Hogy mennyire... Hogy mennyire boldoggá tett az újabb bizonyítási lehetőség, ez a páratlan „kihívás”, nem ecsetelem, hisz nyilvánvaló, s Önök sejtik is. A lényeg az, hogy igazi fagurigaként indultam el reggel a hivatalba.

Picit büszkén is persze, mert motoszkált bennem a kisördög, aki folyton ilyesmiket sugdosott a fülembe: „Hé, ne horgaszd a fejedet, inkább vígadj és mutasd meg, mennyire fűt a hazaszeretet ebben a hajnali órában, amikor még a komoly emberek is szundikálnak!” Ez utóbbi megállapításával azonban csúfosan felsült előttem a provokátor, mert amint a belvárosba beértem, temérdek civillel körülvett katonát láttam díszcuccban az egyik fal felé fordulva s kántálva szalutálni. Ettől elszomorodtam, hirtelen világok omoltak bennem össze. S akkor mégis mi lesz az én önfeláldozó rekordkísérletemmel? – veszekedtem lelkem mélyén Luciferrel.

A váratlan hétvégi fordulaton annyira elméláztam, hogy szinte felborítottam az őrt, aki nő, s aki a kapuban állt, úgy várt, de nem reám.

„Mi ez a zaj, ez a zenebona?” – kérdezte tőlem, és én mit sem sejtve azt válaszoltam, hogy nem tudom, tán valakik ünnepelnek. Mire ő: „Tán csak nem a bakák?”. Nem mondhattam erre egyebet, mint azt, hogy: de, a bakák. „És minek az apropóján? Tán csak nem a román fejedelemségek egyesülésének az évfordulója van ma?” – feszítette tovább őkegyelme a húrt és a témát. „Meglehet, jól értesült, kedves” – igyekeztem dícsérettel lezárni a beszélgetést, és vonulni onnan el, ám ő nem engedett. „Ez a te ünneped is” – ingerelt, azt hiszem, élcelődve, ezért úgy véltem, arctalankodását nem hagyhatom szó nélkül. „Hát nem, mert érzelmileg én csöppet sem kötődöm az akkori román történelemhez, vagyis a tiédhez” – jegyeztem meg lesz, ami lesz alapon, majd röviden elmagyaráztam neki, mi a helyzet Erdéllyel és Temesvárral. Mindeközben ő csak nézett ki a fejéből, míg nagy okosan le nem szögezte, verdiktszerűen ki nem jelentette, hogy csak jár a szám, hisz végső soron én éppoly román vagyok, mint ő.

Nem állíthatom, hogy ítéletét sértésként fogtam fel, hisz hallottam ezt már másnak, magyarnak, mostoha-anyaországinak a szájából is, de meglepett, csípős pofonként ért, fájt is, főként, ami utána jött, fakadt, lávaként tört elő a semmiből, mert Havaselvéről valóként ő továbbra is nálamnál tájékozattabbnak hitte magát a magyar ügyben, és szinte dalolva, felvillanyozva zengte: „Igen, az vagy, annak kell lenned, elvégre Romániában élsz, tehát másmilyen nem lehetsz”.

Ez volt az a pont, amikor megrendíthetetlen eszmékkel bíró nemzeti hőssé változtam, kinyíltam és megvilágosodtam, ekként fejtettem ki neki a huzatos kapu alatt ácsorogva, hogy is van ez velünk, magyarokkal, elég hosszan, érthetően értekeztem, egyszerűen, mint az óviban, és mint eddig soha, jóllehet a tekintetében mindvégig észleltem, előadásom falra hányt borsót ér(t) – megközelítőleg.

Rekordot így aznap tényleg döntöttem, csakhogy nem élmunkásként a dolgozóban, hanem „másmilyenként”, de boldogan.

(Valószínűleg igényelnem kell egy magyar igazolványt. Hogy az lehessek, aki vagyok.)